2024. szeptember 02. / Sz. Kiss Mária
A majd hetvenéves zenei pályafutása kedvenceiből válogat a Pesti Vigadóban következő hangversenyére Hegedűs Endre zongoraművész. A hetvenedik születésnapját koncerttel ünneplő előadó ma is vallja, hogy nem tud nem zenélni. A hódmezővásárhelyi csodagyerek, aki ötévesen
bármilyen dallamot visszajátszott a zongorán, sőt, kíséretet is szerkesztett mellé, felnőttként koncertjeivel bejárta a világot, itthon pedig évtizedek óta maga szervezi a fellépéseit. A szeptember 16-i születésnapi hangversenye kapcsán beszélgetünk zenéről, művészetről, tanításról, szakmai pályájáról.
H. E.: Már jó ideje magunk szervezzük a koncertjeinket drága feleségemmel, művésztársammal, Katicával. A Vigadó időpontot előre igényeltük, s csak most szembesültünk vele, hogy a 70. születésnapomat követő estén lesz, így adta magát a születésnapi koncert cím.
Jelenleg is egy koncertről érkezett. Évente mennyi fellépést vállal?
H. E.: Régebben 80-100 koncertet is adtam, de az idei évben kevesebbet. Már erősen deresedik a halántékom, a családunk egyre népesebb, s ha kevesebbet koncertezem, jobban tudok élni a nagyobb családomnak, több időm marad az öt unokánkra. A fiatalkori hevületet, amikor az motivált, hogy megmutassam az embereknek, tudok zongorázni, mára felváltotta a mesterművek minél mélyebb tolmácsolásának az igénye. Nem lexikális művésznek tartom magam, aki például eljátssza a „Chopin-összest”, hanem inkább kincseit őrző fösvénynek, aki olykor a ládikájából elővesz egy-egy gyémántot, ami a mestermű. Létezik ugyanis a mesterművek mélyén egy történet, kifejeznek végtelen változatosságú érzelmeket, vagy még ennél is mélyebbre juthatunk általuk, ahol bennük az Isten titkos szeretete lakozik. Isten szeretetből adta a zeneszerzőknek a mesterműveket, s ezt oly szépen mondja a magyar nyelv, hogy megszerezték, azaz készen kapták a transzcendenciától. Folytatásai a teremtésnek. Óriási öröm számomra mindezt tolmácsolni, mert hiszem, hogy a Teremtő azt akarja, hogy mindig jobbá váljunk egy-egy hangverseny után. Azt tapasztalom, hogy az emberek vágynak erre, mert jönnek a koncertjeimre.
Az itthoni telt házas hangversenyek mellett évtizedekig rendszeresen megfordult külföldi koncertszínpadokon is.
H. E.: 85 alkalommal turnéztam Japánban, az USA-ban és Kanadában 26-szor léptem föl. Európában csak Albániában nem játszottam. A pályafutásom elején be kellett törnöm a koncertéletbe, ezért például a nemzetközi zongoraversenyekből 20-at csináltam. Ezeken 60 és 350 fő közti fiatal zongorista mérte össze a tudását a világ minden tájáról. Itt kellett kitűnni – már csak azért is, mert mi ebből éltünk! Katicával ugyanis még diákként házasodtunk, s ez tűnt a legvalószínűtlenebbnek, hogy versenyzésből teremtsük elő a megélhetésünket. Ám a Jóisten azt akarta, hogy zongorázzak… Emlékszem, még konzis növendékként panaszkodtam nagymamámnak, hogy hónapokig gyakorolok, és a végén csak három ember hallgatja. Drága nagymamám rám nézett a kék szemeivel, és azt mondta: te csak zongorázzál a Jóistennek, ha neki tetszik, majd jönnek az emberek is! Hát így is lett: abból élünk mindmáig, hogy zongorázok.
Pontosan mióta zongorázik? Emlékszik, mikor ütötte le az első billentyűt?
H. E.: Erre nem emlékezhetek, a szüleim szerint egyéves lehettem, amikor először az ölükbe vettek, és ütögettem a billentyűket, aztán másfél évesen, amikor megtanultam járni, már magam ültem oda a családi örökség nagy fekete zongoránkhoz. Édesapám katonazenész volt, édesanyám adminisztrátor, de amikor hazaértek a munkából, odaültek a zongora mellé, s nálunk minden este folyt a zene, már édesanyám pocakjában népdalokat hallgattam. Aztán amikor az óvodában unatkoztam és vertem a társaimat, Szilágyi óvónéni azt javasolta a szüleimnek, hogy kössék le valamivel az energiáimat. Így ötévesen magánúton taníttattak zongorázni. Hamar Hódmezővásárhely egyik híressége lettem, mert bármilyen dallamot vissza tudtam játszani a zongorán, és bal kézzel még kíséretet is szerkesztettem mellé. Majd hétévesen bekerültem az állami oktatási rendszerbe.
Művészként vagy tanárként végzett?
H. E.: Mindkettő diplomám megvan: előbb tanárképzőt végeztem, majd lehetőséget kaptam, hogy felvételizzek a művészképzőbe. Mindig jeles voltam ott is, de a professzorok sosem adtak teljes pontszámot, mindig találtak valami kis technikai hiányosságot. A klasszikus zongoratechnika ugyanis több száz év kísérletezés eredményeként alakult ki, s legalább tízezer trükköt kell elsajátítani ahhoz, hogy száguldjanak az ember ujjai a billentyűkön. Erroll Garner világhírű dzsessz-zongorista például mindent elkövetett, ami a klasszikus zongorázásban tilos, és mégis bravúrosan muzsikált. A klasszikus zenében igenis kell az előképzés.
Tehát fontos a mesterek, a pedagógusok szerepe a művészképzésben is. Ön mikor kezdett tanítani?
H. E.: Legelőször még akadémistaként, Szegeden, a volt iskolámban tanítottam egy évet. Közben megnyertem az athéni nemzetközi zongoraversenyt. Számos felkérésem lett, majd később felvettek az Országos Filharmónia szólistái közé. Az ő rendezésükben sokat turnéztam. Ekkor még a tanítás háttérbe szorult. Aztán 2000-ben Both Lehel meghívott a Zeneakadémiához tartozó Budapesti Tanárképző Intézetbe kamarazenei tanárnak. Tíz évet tanítottam itt, egészen az intézmény megszűnéséig. Előtte, még 1989-ben meghívtak Japánba, a Szapporói Egyetemre zongorát tanítani. Három évet töltöttem kint a családommal, s mihelyt hazaköltöztünk, újra mentem vissza Japánba tanítani és koncertezni.
Ez még a régi rendszerben történt, hogyan működött akkoriban?
H. E.: Egy japán professzor, aki nagy tisztelője volt Kodálynak, bejelentette az Interkoncertnek, hogy megrendezik az első tokiói nemzetközi zongoraversenyt, s a részvételi költségek felét átvállalják. A másik felét pedig, ha kimegy egy magyar versenyző, a japán professzor vállalta, hogy a külön rendezett hangversenyekből megkeresheti. Így is lett. Tanimotó úr fölkarolt, és vittek koncertezni Japán-szerte. Máig élő a kapcsolatom a japán zenei élettel, tavalyig videotanítással adtam át tudásomat a diákoknak. És rosszul ugyan, de megtanultam japánul.
E rendkívül hosszú és színes pályafutásából mire a legbüszkébb? Mit tekint a pályája csúcsának?
H. E.: Például büszke vagyok arra, hogy még most is eljön nyaranta 200 ember a Pesti Vármegyeháza hangulatos udvarába a Holdfény Estekre, vagy hogy a Chopin-
koncertjeimet 800 fő is hallgatja a Zeneakadémián. Komoly elismerések a nemzetközi zongoraversenyek győzelmei. És nemcsak az első helyek, hiszen az 1979-es athéni zongoraverseny vagy a Milánói Scala második díja esetében nem adtak ki elsőt. Hatalmas élmény volt Milánóban a gálán 3300 ember előtt zongorázni, akik tízperces vastapssal és lábdobogással köszönték meg játékomat. 1981-ben Sydneyben, a versenygyőztesek versenyén úgy lettem második, hogy elárulták, a döntőben a legjobb voltam, de akkoriban aki a vasfüggöny mögül érkezett, nem lehetett győztes.
A felesége, Hegedűs Katica is zongoraművész. Ez sosem jelentett konfliktust önök között?
H. E.: Katica zongora- és szolfézstanár, sőt kijárta a tanítóképzőt is, a legmagasabb szinten zongorázik. Ő azonban sosem akart szólókarriert, a család mellett döntött. De nem hagyom tréning nélkül, számos koncertemen játszunk együtt.
A Hegedűs házaspárnak az is különlegessége, hogy maguk szervezik a koncertjeiket.
H. E.: Ez nem kis teher, hiszen egyszerre kell nagyon magas szinten muzsikálni és összetoborozni a hallgatóságot. Így csináljuk már 1992 óta, amikor hazajöttünk Japánból. Nem tehetünk mást, mert koncertezni szükséges! És hál’ Isten ezt a közönség is visszaigazolja.
A covid óta újabb formát találtak, amivel meg tudják szólítani a közönséget.
H. E.: Akkor egyik napról a másikra megszűnt a koncertezés, s igencsak búnak adtam a fejemet. Amikor látták ezt a fiaim, megkérdezték: apa, miért nem adsz itthonról online, streaming koncerteket? Máig már 54 koncert látható-hallható a YouTube-on, amiket Marci fiunk mostanában már négy kamerával rögzített. És elmondhatatlan, hogy hány helyről kaptunk bátorító üzeneteket: emlékezetes például egy Iránból érkezett komment, melynek küldője megköszönte, hogy ezt csináljuk. Özönlik a szeretetátadás, ami válasz arra, amit mi kaptunk Istentől, mert mi csak átjátszó állomásai vagyunk, csak közvetítjük az Ő szeretetét. Amint Szent Ágoston mondja: Isten azért adta a zenét az embereknek, hogy emlékeztesse őket szellemi hazájukra. Mi pedig feleségemmel együtt továbbra is az örömadás és a béke munkásai szeretnénk lenni, s így készülök a születésnapi koncertemre is.
bármilyen dallamot visszajátszott a zongorán, sőt, kíséretet is szerkesztett mellé, felnőttként koncertjeivel bejárta a világot, itthon pedig évtizedek óta maga szervezi a fellépéseit. A szeptember 16-i születésnapi hangversenye kapcsán beszélgetünk zenéről, művészetről, tanításról, szakmai pályájáról.
H. E.: Már jó ideje magunk szervezzük a koncertjeinket drága feleségemmel, művésztársammal, Katicával. A Vigadó időpontot előre igényeltük, s csak most szembesültünk vele, hogy a 70. születésnapomat követő estén lesz, így adta magát a születésnapi koncert cím.
Jelenleg is egy koncertről érkezett. Évente mennyi fellépést vállal?
H. E.: Régebben 80-100 koncertet is adtam, de az idei évben kevesebbet. Már erősen deresedik a halántékom, a családunk egyre népesebb, s ha kevesebbet koncertezem, jobban tudok élni a nagyobb családomnak, több időm marad az öt unokánkra. A fiatalkori hevületet, amikor az motivált, hogy megmutassam az embereknek, tudok zongorázni, mára felváltotta a mesterművek minél mélyebb tolmácsolásának az igénye. Nem lexikális művésznek tartom magam, aki például eljátssza a „Chopin-összest”, hanem inkább kincseit őrző fösvénynek, aki olykor a ládikájából elővesz egy-egy gyémántot, ami a mestermű. Létezik ugyanis a mesterművek mélyén egy történet, kifejeznek végtelen változatosságú érzelmeket, vagy még ennél is mélyebbre juthatunk általuk, ahol bennük az Isten titkos szeretete lakozik. Isten szeretetből adta a zeneszerzőknek a mesterműveket, s ezt oly szépen mondja a magyar nyelv, hogy megszerezték, azaz készen kapták a transzcendenciától. Folytatásai a teremtésnek. Óriási öröm számomra mindezt tolmácsolni, mert hiszem, hogy a Teremtő azt akarja, hogy mindig jobbá váljunk egy-egy hangverseny után. Azt tapasztalom, hogy az emberek vágynak erre, mert jönnek a koncertjeimre.
Az itthoni telt házas hangversenyek mellett évtizedekig rendszeresen megfordult külföldi koncertszínpadokon is.
H. E.: 85 alkalommal turnéztam Japánban, az USA-ban és Kanadában 26-szor léptem föl. Európában csak Albániában nem játszottam. A pályafutásom elején be kellett törnöm a koncertéletbe, ezért például a nemzetközi zongoraversenyekből 20-at csináltam. Ezeken 60 és 350 fő közti fiatal zongorista mérte össze a tudását a világ minden tájáról. Itt kellett kitűnni – már csak azért is, mert mi ebből éltünk! Katicával ugyanis még diákként házasodtunk, s ez tűnt a legvalószínűtlenebbnek, hogy versenyzésből teremtsük elő a megélhetésünket. Ám a Jóisten azt akarta, hogy zongorázzak… Emlékszem, még konzis növendékként panaszkodtam nagymamámnak, hogy hónapokig gyakorolok, és a végén csak három ember hallgatja. Drága nagymamám rám nézett a kék szemeivel, és azt mondta: te csak zongorázzál a Jóistennek, ha neki tetszik, majd jönnek az emberek is! Hát így is lett: abból élünk mindmáig, hogy zongorázok.
Pontosan mióta zongorázik? Emlékszik, mikor ütötte le az első billentyűt?
H. E.: Erre nem emlékezhetek, a szüleim szerint egyéves lehettem, amikor először az ölükbe vettek, és ütögettem a billentyűket, aztán másfél évesen, amikor megtanultam járni, már magam ültem oda a családi örökség nagy fekete zongoránkhoz. Édesapám katonazenész volt, édesanyám adminisztrátor, de amikor hazaértek a munkából, odaültek a zongora mellé, s nálunk minden este folyt a zene, már édesanyám pocakjában népdalokat hallgattam. Aztán amikor az óvodában unatkoztam és vertem a társaimat, Szilágyi óvónéni azt javasolta a szüleimnek, hogy kössék le valamivel az energiáimat. Így ötévesen magánúton taníttattak zongorázni. Hamar Hódmezővásárhely egyik híressége lettem, mert bármilyen dallamot vissza tudtam játszani a zongorán, és bal kézzel még kíséretet is szerkesztettem mellé. Majd hétévesen bekerültem az állami oktatási rendszerbe.
Művészként vagy tanárként végzett?
H. E.: Mindkettő diplomám megvan: előbb tanárképzőt végeztem, majd lehetőséget kaptam, hogy felvételizzek a művészképzőbe. Mindig jeles voltam ott is, de a professzorok sosem adtak teljes pontszámot, mindig találtak valami kis technikai hiányosságot. A klasszikus zongoratechnika ugyanis több száz év kísérletezés eredményeként alakult ki, s legalább tízezer trükköt kell elsajátítani ahhoz, hogy száguldjanak az ember ujjai a billentyűkön. Erroll Garner világhírű dzsessz-zongorista például mindent elkövetett, ami a klasszikus zongorázásban tilos, és mégis bravúrosan muzsikált. A klasszikus zenében igenis kell az előképzés.
Tehát fontos a mesterek, a pedagógusok szerepe a művészképzésben is. Ön mikor kezdett tanítani?
H. E.: Legelőször még akadémistaként, Szegeden, a volt iskolámban tanítottam egy évet. Közben megnyertem az athéni nemzetközi zongoraversenyt. Számos felkérésem lett, majd később felvettek az Országos Filharmónia szólistái közé. Az ő rendezésükben sokat turnéztam. Ekkor még a tanítás háttérbe szorult. Aztán 2000-ben Both Lehel meghívott a Zeneakadémiához tartozó Budapesti Tanárképző Intézetbe kamarazenei tanárnak. Tíz évet tanítottam itt, egészen az intézmény megszűnéséig. Előtte, még 1989-ben meghívtak Japánba, a Szapporói Egyetemre zongorát tanítani. Három évet töltöttem kint a családommal, s mihelyt hazaköltöztünk, újra mentem vissza Japánba tanítani és koncertezni.
Ez még a régi rendszerben történt, hogyan működött akkoriban?
H. E.: Egy japán professzor, aki nagy tisztelője volt Kodálynak, bejelentette az Interkoncertnek, hogy megrendezik az első tokiói nemzetközi zongoraversenyt, s a részvételi költségek felét átvállalják. A másik felét pedig, ha kimegy egy magyar versenyző, a japán professzor vállalta, hogy a külön rendezett hangversenyekből megkeresheti. Így is lett. Tanimotó úr fölkarolt, és vittek koncertezni Japán-szerte. Máig élő a kapcsolatom a japán zenei élettel, tavalyig videotanítással adtam át tudásomat a diákoknak. És rosszul ugyan, de megtanultam japánul.
E rendkívül hosszú és színes pályafutásából mire a legbüszkébb? Mit tekint a pályája csúcsának?
H. E.: Például büszke vagyok arra, hogy még most is eljön nyaranta 200 ember a Pesti Vármegyeháza hangulatos udvarába a Holdfény Estekre, vagy hogy a Chopin-
koncertjeimet 800 fő is hallgatja a Zeneakadémián. Komoly elismerések a nemzetközi zongoraversenyek győzelmei. És nemcsak az első helyek, hiszen az 1979-es athéni zongoraverseny vagy a Milánói Scala második díja esetében nem adtak ki elsőt. Hatalmas élmény volt Milánóban a gálán 3300 ember előtt zongorázni, akik tízperces vastapssal és lábdobogással köszönték meg játékomat. 1981-ben Sydneyben, a versenygyőztesek versenyén úgy lettem második, hogy elárulták, a döntőben a legjobb voltam, de akkoriban aki a vasfüggöny mögül érkezett, nem lehetett győztes. A felesége, Hegedűs Katica is zongoraművész. Ez sosem jelentett konfliktust önök között?
H. E.: Katica zongora- és szolfézstanár, sőt kijárta a tanítóképzőt is, a legmagasabb szinten zongorázik. Ő azonban sosem akart szólókarriert, a család mellett döntött. De nem hagyom tréning nélkül, számos koncertemen játszunk együtt.
A Hegedűs házaspárnak az is különlegessége, hogy maguk szervezik a koncertjeiket.
H. E.: Ez nem kis teher, hiszen egyszerre kell nagyon magas szinten muzsikálni és összetoborozni a hallgatóságot. Így csináljuk már 1992 óta, amikor hazajöttünk Japánból. Nem tehetünk mást, mert koncertezni szükséges! És hál’ Isten ezt a közönség is visszaigazolja.
A covid óta újabb formát találtak, amivel meg tudják szólítani a közönséget.
H. E.: Akkor egyik napról a másikra megszűnt a koncertezés, s igencsak búnak adtam a fejemet. Amikor látták ezt a fiaim, megkérdezték: apa, miért nem adsz itthonról online, streaming koncerteket? Máig már 54 koncert látható-hallható a YouTube-on, amiket Marci fiunk mostanában már négy kamerával rögzített. És elmondhatatlan, hogy hány helyről kaptunk bátorító üzeneteket: emlékezetes például egy Iránból érkezett komment, melynek küldője megköszönte, hogy ezt csináljuk. Özönlik a szeretetátadás, ami válasz arra, amit mi kaptunk Istentől, mert mi csak átjátszó állomásai vagyunk, csak közvetítjük az Ő szeretetét. Amint Szent Ágoston mondja: Isten azért adta a zenét az embereknek, hogy emlékeztesse őket szellemi hazájukra. Mi pedig feleségemmel együtt továbbra is az örömadás és a béke munkásai szeretnénk lenni, s így készülök a születésnapi koncertemre is.