2024. október 10. /
Beszélgetőpartnerem Besnyő László író, zenei promóter, a Krokodil Rock Kft. tulajdonosa és ügyvezetője.
Bonyolultnak tűnik a cím, melyet te határoztál meg. Első látásra kicsit érthetetlen is.
B. L.: Valóban. Csak számomra teljesen logikus. 2023-tól számítva három eltérő művészi koncepciót, tevékenységi kört jelent. Az első a rockzenéhez, a második más jellegű zenékhez, a harmadik az irodalmi alkotó tevékenységhez kapcsolódik.
Eddig teljesen a háttérből mozgó, irányító, zenei producerként ismert meg a szakma. A közönség felé anonim maradtál. Az utóbbi időben mégis mintha keresnéd a reflektorfényt. Gyakori megjelenések, újságcikkek, rádióriportok. Jól látom?
B. L.: Tökéletesen. Negyvenkét éve dolgozom a rockszakmában mint promóter. Aki általában a közönség számára láthatatlan, s a háttérből dolgozik. De meghatározó. Mióta Hegedűs László barátom, a szakma nagy doyenje és lényegében magyarországi megteremtője – ki az egyetlen, akitől sokat tanultam ebből a mesterségből – mondhatni kiszállt ebből a vurstliból, a most regnáló kollégák közt én dolgozom a legrégebben. De már nagyon válogatok, valamint ezzel párhuzamosan egyre inkább az irodalom felé fordulok.
Elmagyaráznád ezt részletesebben? Mit jelent az, hogy válogatsz? S kérlek, tedd nyilvánvalóvá, hogy mi a különbség a menedzser és a promóter között? Azt hiszem, hogy ez a többség számára nem nyilvánvaló.
B. L.: A menedzser egy zenekart, egy előadót képvisel, s annak a nevében, érdekében jár el. Anyagi kockázatot nem vállal. A promóter, aki megvásárolja az előadásokat, mindent leszervez, övé az összes kiadás, s a bevétel felett is ő rendelkezik. Vagy nyer anyagilag, vagy bukik. Ezért a promóter és a menedzser lényegében egymás ellen dolgozik. A menedzsernek az az érdeke, hogy felsrófolja az árat, a promóternek pedig az, hogy alacsonyan tartsa. Hogy a kérdés első felére is válaszoljak. Ennyi munkával a hátam mögött már csak az olyan jellegű koncerteket promótálom, melyekhez valamiféle identitás fűz. A fiatal sztárok világa nem foglalkoztat, a zenéjük nem érdekel, nem is követem őket, nem kötődőm hozzájuk érzelmileg. Ők főként a saját korosztályukhoz szólnak. Az előző évtől kezdve két sorozatot indítottam el párhuzamosan. Az első a „Nagy Generáció” koncertjei. Ez egy Tom Jones-bulival kezdődött volna, de az sajnos elmaradt. Majd jött a Manfred Mann’s Earth Band, a Colosseum, az Osibisa, Jon Anderson, az Old Boys, Müller Péter Sziámi andFriends, s mostanság az SBB, a Dire Straits Legacy, az Európa Kiadó, és jövő márciusban a Tolcsvay László 75. A másik sorozat, melyet kitaláltam, a „Zenei Csodák”. Ebben teljesen más jellegű előadások kerülnek színpadra. Richard Clayderman, a Wiener Mozart Orchester, a Mike Oldfield’s Tubular Bells, s áprilisban az Arénában az Avatar show, amiben (többek közt) egy szimfonikus zenekar előadásában elhangzik Jeremy Zuckerman Emmy-díjas, gyönyörű zenéje. Hozzáteszem. Én a promóteri munkát is – ha az elgondolkodtató, színvonalas, katartikus előadásokat hoz létre – bizony szintén művészi tevékenységnek tekintem, hisz értékteremtéssel jár.
S hogy kerül ebbe a képbe az irodalmi alkotó tevékenység?
B. L.: Az egyetem alatt és utána még egy ideig írtam, verset mondtam, költői esteket rendeztem, színpadra állítottam saját írásaimat, mindezt neves rendezőkkel együttműködve. Emellett balett előadások turnéit szerveztem. Majd 1985-ben teljesen véletlenül belekerültem a rockzenei körforgásba mint menedzser, később mint promóter. Ez töltötte ki az életem, ez jelentette számomra a szabadságot. Fokozatosan a legnagyobb magyar és külföldi sztárokkal dolgoztam. Élveztem ezt az életet, lényegében a kötetlen életformát. Megtaláltam benne a magam kiteljesülését. Az írást fokozatosan abbahagytam, úgy, hogy szinte észre sem vettem. Aztán ahogy múltak az évtizedek velem és körülöttem, lassan jött a kiüresedés. Kezdtem belefásulni ebbe az egészbe. Ahogy megteremtődtek körülöttem az új értékek, rájöttem, hogy a régieket találtam meg, persze egy kicsit másként. Elkezdtem megint írni, s meglepetésemre könnyebben ment, mint régen. Pedig azt hittem, hogy bambán fogok ülni a papír felett. Persze bölcsebb is lettem, s tele voltam megélt tapasztalattal. 2022 szeptemberétől fél év alatt megírtam az új könyvemet, mely 2023 májusában meg is jelent. Következő lépésként a Centrál Színház megadta a lehetőséget, hogy ennek anyaga ott bemutatásra kerüljön „A Kínai Kedves” címmel. Ősszel újra lesz előadás, Molnár Piroskával (remélem, újra elvállalja), Hajduk Károllyal, Znamenák Istvánnal a főszerepben, Jávori Fegya, Müller Péter Sziámi, Tolcsvay László, St. Martin hathatós közreműködésével. Fiam, Besnyő Dániel – aki mára már neves mediadesign művész – lesz ismét a látványtervező és a visual kivitelező. Közben elkezdtem írni új könyvemet „A Vágyak Kora” címmel. Remélem, a jövő évben már nyomdába tudom adni. Ennyit az irodalmi tevékenységemről. S szép lassan 66 éves lettem. S valahogy az elmúlt több mint negyven gyorsabban eltelt, mint az egyetemi öt. Nem is értem. S nem gondolom magam idősnek. Még mindig tele vagyok energiával, ötlettel. Ez visz előre.
Mi az, ami hiányzik, esetleg örülnél neki?
B. L.: Félek, nagyképűen hangzik, amit most mondani fogok. Többet elértem, mint amit valaha is gondoltam volna. De egyvalami hiányzik, s ezt csak félve mondom. Valami állami kitüntetés, s ez nem is kapcsolódik kormányokhoz. Örülnék, ha az állam is a maga intézményes módján elismerné a munkámat. S lehet, hogy ez butaságnak, talán magamutogatásnak tűnik, de felvállalom. Igen. Ez nagyon jólesne.
Bonyolultnak tűnik a cím, melyet te határoztál meg. Első látásra kicsit érthetetlen is.
B. L.: Valóban. Csak számomra teljesen logikus. 2023-tól számítva három eltérő művészi koncepciót, tevékenységi kört jelent. Az első a rockzenéhez, a második más jellegű zenékhez, a harmadik az irodalmi alkotó tevékenységhez kapcsolódik.
Eddig teljesen a háttérből mozgó, irányító, zenei producerként ismert meg a szakma. A közönség felé anonim maradtál. Az utóbbi időben mégis mintha keresnéd a reflektorfényt. Gyakori megjelenések, újságcikkek, rádióriportok. Jól látom?
B. L.: Tökéletesen. Negyvenkét éve dolgozom a rockszakmában mint promóter. Aki általában a közönség számára láthatatlan, s a háttérből dolgozik. De meghatározó. Mióta Hegedűs László barátom, a szakma nagy doyenje és lényegében magyarországi megteremtője – ki az egyetlen, akitől sokat tanultam ebből a mesterségből – mondhatni kiszállt ebből a vurstliból, a most regnáló kollégák közt én dolgozom a legrégebben. De már nagyon válogatok, valamint ezzel párhuzamosan egyre inkább az irodalom felé fordulok.
Elmagyaráznád ezt részletesebben? Mit jelent az, hogy válogatsz? S kérlek, tedd nyilvánvalóvá, hogy mi a különbség a menedzser és a promóter között? Azt hiszem, hogy ez a többség számára nem nyilvánvaló.
B. L.: A menedzser egy zenekart, egy előadót képvisel, s annak a nevében, érdekében jár el. Anyagi kockázatot nem vállal. A promóter, aki megvásárolja az előadásokat, mindent leszervez, övé az összes kiadás, s a bevétel felett is ő rendelkezik. Vagy nyer anyagilag, vagy bukik. Ezért a promóter és a menedzser lényegében egymás ellen dolgozik. A menedzsernek az az érdeke, hogy felsrófolja az árat, a promóternek pedig az, hogy alacsonyan tartsa. Hogy a kérdés első felére is válaszoljak. Ennyi munkával a hátam mögött már csak az olyan jellegű koncerteket promótálom, melyekhez valamiféle identitás fűz. A fiatal sztárok világa nem foglalkoztat, a zenéjük nem érdekel, nem is követem őket, nem kötődőm hozzájuk érzelmileg. Ők főként a saját korosztályukhoz szólnak. Az előző évtől kezdve két sorozatot indítottam el párhuzamosan. Az első a „Nagy Generáció” koncertjei. Ez egy Tom Jones-bulival kezdődött volna, de az sajnos elmaradt. Majd jött a Manfred Mann’s Earth Band, a Colosseum, az Osibisa, Jon Anderson, az Old Boys, Müller Péter Sziámi andFriends, s mostanság az SBB, a Dire Straits Legacy, az Európa Kiadó, és jövő márciusban a Tolcsvay László 75. A másik sorozat, melyet kitaláltam, a „Zenei Csodák”. Ebben teljesen más jellegű előadások kerülnek színpadra. Richard Clayderman, a Wiener Mozart Orchester, a Mike Oldfield’s Tubular Bells, s áprilisban az Arénában az Avatar show, amiben (többek közt) egy szimfonikus zenekar előadásában elhangzik Jeremy Zuckerman Emmy-díjas, gyönyörű zenéje. Hozzáteszem. Én a promóteri munkát is – ha az elgondolkodtató, színvonalas, katartikus előadásokat hoz létre – bizony szintén művészi tevékenységnek tekintem, hisz értékteremtéssel jár.
S hogy kerül ebbe a képbe az irodalmi alkotó tevékenység?
B. L.: Az egyetem alatt és utána még egy ideig írtam, verset mondtam, költői esteket rendeztem, színpadra állítottam saját írásaimat, mindezt neves rendezőkkel együttműködve. Emellett balett előadások turnéit szerveztem. Majd 1985-ben teljesen véletlenül belekerültem a rockzenei körforgásba mint menedzser, később mint promóter. Ez töltötte ki az életem, ez jelentette számomra a szabadságot. Fokozatosan a legnagyobb magyar és külföldi sztárokkal dolgoztam. Élveztem ezt az életet, lényegében a kötetlen életformát. Megtaláltam benne a magam kiteljesülését. Az írást fokozatosan abbahagytam, úgy, hogy szinte észre sem vettem. Aztán ahogy múltak az évtizedek velem és körülöttem, lassan jött a kiüresedés. Kezdtem belefásulni ebbe az egészbe. Ahogy megteremtődtek körülöttem az új értékek, rájöttem, hogy a régieket találtam meg, persze egy kicsit másként. Elkezdtem megint írni, s meglepetésemre könnyebben ment, mint régen. Pedig azt hittem, hogy bambán fogok ülni a papír felett. Persze bölcsebb is lettem, s tele voltam megélt tapasztalattal. 2022 szeptemberétől fél év alatt megírtam az új könyvemet, mely 2023 májusában meg is jelent. Következő lépésként a Centrál Színház megadta a lehetőséget, hogy ennek anyaga ott bemutatásra kerüljön „A Kínai Kedves” címmel. Ősszel újra lesz előadás, Molnár Piroskával (remélem, újra elvállalja), Hajduk Károllyal, Znamenák Istvánnal a főszerepben, Jávori Fegya, Müller Péter Sziámi, Tolcsvay László, St. Martin hathatós közreműködésével. Fiam, Besnyő Dániel – aki mára már neves mediadesign művész – lesz ismét a látványtervező és a visual kivitelező. Közben elkezdtem írni új könyvemet „A Vágyak Kora” címmel. Remélem, a jövő évben már nyomdába tudom adni. Ennyit az irodalmi tevékenységemről. S szép lassan 66 éves lettem. S valahogy az elmúlt több mint negyven gyorsabban eltelt, mint az egyetemi öt. Nem is értem. S nem gondolom magam idősnek. Még mindig tele vagyok energiával, ötlettel. Ez visz előre.
Mi az, ami hiányzik, esetleg örülnél neki?
B. L.: Félek, nagyképűen hangzik, amit most mondani fogok. Többet elértem, mint amit valaha is gondoltam volna. De egyvalami hiányzik, s ezt csak félve mondom. Valami állami kitüntetés, s ez nem is kapcsolódik kormányokhoz. Örülnék, ha az állam is a maga intézményes módján elismerné a munkámat. S lehet, hogy ez butaságnak, talán magamutogatásnak tűnik, de felvállalom. Igen. Ez nagyon jólesne.