A múzeumok feneketlen raktára 2024. november 01. / Nem nálunk történt és történik a dolog, szerencsére, de eljöhet még az idő… Ez így egy kicsit baljóslatúan hangzik, de igazából csak jól járhatunk vele. A helyszín azért nincs messze, Hága, a Mauritshuis nevet viselő múzeum. Aki Hollandiában jár, és érdekli a képzőművészet, általában mindent megtesz, hogy eljusson ide, ahol megnézheti a talán leghíresebb Rembrandt-képet, a Dr. Tulp anatómiáját. De van itt két másik festmény is, amelyeket az utóbbi időkben a filmek tettek híressé, Az aranypinty Carel Fabritiustól és a Leány gyöngy fülbevalóval. E két utóbbi képet ugyanaz az igazgató vette meg a múzeum számára: Abraham Bredius. Bredius, mint igazi, jó szemű művészettörténész, nemcsak a múzeum gyűjteményét gyarapította, de, mivel tekintélyes vagyonnal rendelkezett, saját magá­nak is vásárolt remekműveket. Ami azt illeti, néhány kevésbé remek művet is, de azért volt a magángyűj­teményében néhány Rembrandt. Halála előtt Bredius a képeket a Mauritshuisnak adományozta, azzal a feltétellel, hogy azoknak mindig látható helyen kell lenniük. Vagyona további részét a nála jóval fiatalabb, vele együtt élő Otto Kronigra hagyta. Évtizedekkel később, egészen pontosan 1984-ben aztán Kronig is meghalt, és mivel egyenes ági leszármazottja neki sem volt, a vagyona az unokaöcsére szállt. Ennek az unokaöcsnek az unokái aztán fölkerekedtek egy szép napon, hogy megnézzék a néhai Bredius képeit, és mély megdöbbenéssel látták, hogy nincsenek sehol. Legalábbis a többségük nincs sehol, mert persze a sztárképek, a Saul és Dávid meg a Két afrikai férfi ott van az őket megillető helyen a Mauritshuisban, de mi lett a többi huszonhárom festménnyel? Mentek az igazgatóhoz, kérdőre vonták. Hát, igen. A szép képeket kitettük, de vannak itt elég kétesek is, amelyekről a szakemberek határozottan állították, hogy nem Rembrandt művei, az Imádkozó öregasszony meg az igazgató szerint annyira csúnya, hogy ha Rembrandt volna (de persze nem az), akkor sem akasztaná ki a múzeumban. Az örökösök most perelnek. A hagyaték mellé volt egy feltétel is, azt a múzeum nem teljesítette, rendben van, nem kötelező, de akkor kérjük vissza a festményeket. Elképesztő értékekről van szó, és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a visszakövetelt képek soha nem voltak nemcsak a mostani örökösök tulajdonában, de még az örökhagyó örökhagyójának a tulajdonában sem, nem kell pánikot kapnunk, hogy ha még ebben az életben látni akarjuk a Saul és Dávidot, akkor már szaladhatunk is megvenni a repülőjegyet Hágába. Ha jár oda egyáltalán repülő. A probléma azonban mindenhol fölvetődhet, és alighanem föl is vetődik. Gyönyörű gyűjteményeket kapnak a világ nagyobb és kisebb múzeumai, és nyilván aki odaadja a képeit, azt szeretné, ha minél többen látnák a műveket, és talán azt sem bánná, hogy a neve, ha művészként nem is, de jószívű gyűjtőként azért fennmaradna. A múzeumok meg boldogan átveszik az adományt, de a feltételeket aligha tudják teljesíteni: egyszerűen nincs annyi szabad fal a képtárakban, hogy minden értékes kép látható legyen. Valaki vagy valakik válogatnak, ezt kiakasztjuk, az megy a raktárba, várja ott a feltámadást. Még keresni sem fogja senki, hiszen ha nem Rembrandtokról volna szó, Hágában is csak legyintenek az örökösök. Amennyire tudom, ilyen jogeset még nem fordult elő Magyarországon, de talán csak idő kérdése.