2025. augusztus 01. / Korondi Judit
L. Péterfi Csabát évtizedeken át mint kommunikációs szakembert, televíziós szerkesztő-műsorvezetőt, eb- és lovas szakújságírót ismerhették. Az elmúlt években már a kultúra területén is letette a névjegyét. Alapítója a Pécsi Ildikó Színtársulatnak és a Pécsi Ildikó Emlékdíjnak, számos rangos
kiállítás kurátora, de ő öntötte végső formába Pécsi Ildikó önéletrajzi könyvét is. Játszik, rendez, forgat, és a sornak ezzel koránt sincsen vége.
Nehéz olyan területet találni, ahol nem vagy jelen. Mi az, ami neked ezek közül elsődleges?
L. P. Cs.: Számomra nincs különbség feladat és feladat között. Ha csinálok valamit, azt mindig teljes erőbedobással, százszázalékosan csinálom, és ha még három másik dologgal is foglalkozom mellette, akkor azokat is. Azok közül, amikert felsoroltál, nekem egyik sem munka. Én ezeket szeretem csinálni. Érdekelnek, és sokat tanultam, tanulok belőlük.
Elég húzós lehet a munkatempód és a munkabírásod!
L. P. Cs.: Maximalista vagyok, és tény, ezt sokan nem bírják. Sosem szerettem és ma sem szeretem azt, hogy „jó lesz az úgy!”. Ha valaki így áll hozzá valamihez, az nekem azt jelenti, hogy nem érdekli az, amit csinál, nem akar vele foglalkozni. A „langyos pocsolya” állapot nem az én világom. Mindig is érdeklődő típus voltam. Már gyermekkoromban érdekelt a színház, a politika, a történelem és az irodalom. Édesanyám a József Attila Színházban dolgozott, amit imádtam. Sokszor inkább „beteg” voltam, csak ne kelljen óvodába vagy iskolába menni. Amikor anyukám bevitt magával a színházba, azonnal „meggyógyultam”. Az nekem maga volt a csoda, a mennyország. Később a Radnóti Színházban dolgoztam, ahol Muskát László volt az, aki megtanította, hogy működik a színház. Színész szerettem volna lenni, de anyu jól ismerte a színház világát, és tudta, mi van a színfalak mögött. Ezért mindent megtett, hogy ezt megakadályozza. Végül az a kompromisszum született, hogy jelentkezhetem a színművészetire, de be kell adnom máshová is a felvételit. Anyu elintézte, hogy a színművészetire ne vegyenek fel, a történelem felvételim azonban kimagaslóan sikerült. Én pedig betartottam az ígéretem, és így lettem először történész, ami aztán jól jött a többi egyetemi végzettségemhez.
De úgy tűnik, a sorsát senki sem kerülheti el, te sem. Nemrég pedig létrehoztad a Pécsi Ildikó Színtársulatot…
L. P. Cs.: Én mindent, ami kultúra, Pécsi Ildikónak és Gödöllőnek köszönhetek. A színtársulat eredetileg Hegedűs Gyula Színtársulatként jött létre, ami Ildikó ötlete volt. Több előadást állítottunk színpadra ezen a néven, bár nem voltunk bejegyezve. Ilyen volt a Játék a kastélyban, az Egy, kettő, három vagy a Fekete Péter is. Ildikó halála után váltunk Pécsi Ildikó Színtársulattá.
Pécsi Ildikóhoz téged rendkívül szoros barátság fűzött. Őt tartod a mesterednek?
L. P. Cs.: Ildikó mindenre megtanított. Nevetni, sírni, esni, levegőt venni, beszélni, drámai színésznek lenni és bohózatot játszani, hogyan kell színészként egy karaktert felépíteni, és mit kell tennem, ha azt szeretném, hogy az egész nézőtér sírjon, mert azt a hatást szeretném elérni. Azt szoktam mondani, én kijártam a Pécsi Ildikó Színészakadémiát.
Amellett, hogy játszol, sokszor rendezed és írod is az előadást…
L. P. Cs.: Amatőr társulatokban játszottam, és sokszor előfordult, hogy a többiek segítséget kértek a saját karakterük megformálásához. Mivel én ezt Ildikótól megtanultam, elkezdtem foglalkozni velük, ami már egy picit rendezői feladat. Majd jött, hogy milyen kellékek kellenek, milyen legyen a díszlet vagy a jelmez. Ezek mind egymásra kell épüljenek, segítenie kell egyiknek a másikat.
Színpadi rendezőként kihez nyúlnál vissza?
L. P. Cs.: Amikor a Radnóti Színházban dolgoztam, nagyon tetszett, amit Valló Péter csinált. Mindig belopództam és néztem, hogyan rendez, hogyan alakítja a színészeket. Minden, amit tett, nagyon megmaradt bennem. Ha színpadi látványról beszélünk, akkor Kerényi Miklós Gábort, az Operettszínház egykori igazgatóját kell említsem. Én most az emberi oldalával nem szeretnék foglalkozni, csak a szakmaival. Amikor bemegyek egy operettelőadásra, akkor én igazi operettet szeretnék látni. Nekem a mai napig ezt ő tudja megadni. Ebben ő a király. A színház varázslat. El kell varázsolja a nézőt. Ehhez pedig hozzátartozik a látvány, amihez kell a díszlet és a jelmez. Nem szeretem a lecsupaszított színházat, mert nem tudok vele mit kezdeni. Mondok egy példát. 2023-ban mutattuk be Moliére Tartuffe című darabját. A színpadon nem volt más, mint egy ebédlőasztal, körülötte székekkel. De az az asztal úgy nézett ki, mint egy kompozíció. Volt rajta pávatoll, ezüst gyertyatartó, gyönyörű barokk terítő és rengeteg, de rengeteg gyümölcs. Amikor szétment a függöny, csak annyit hallottam, hogy az embereknek eláll a lélegzetük. Vagy egy hűha hagyta el a szájukat. Tudtam, megvan az első lépés a varázslat felé. És így voltam a jelmezekkel is. Modern, de mégis barokk hangulatú, stílusú. Nem a közönség dolga, hogy elképzelje, mi lehetne az üres színpadon! Ott meg kell történnie a csodának.
Milyen terveid vannak a színtársulattal?
L. P. Cs.: Rengeteg tervem van, és a megvalósításuk előtt legalább ennyi akadály. Mi egy amatőr társulat vagyunk, mögöttünk nincs semmilyen támogatás. Mindent magán finanszírozásban valósítunk meg, konkrétan az én finanszírozásomban. És az, hogy nem szeretem a gagyit, a „jó az úgy” dolgokat, itt is igaz. Az amatőr társulat nem azt jelenti, hogy amatőr szinten játszunk, hanem azt, hogy nem képzett színészek vagyunk. Óriási elismerés volt számomra, amikor Haumann Péter a Fekete Péter után azt mondta, hogy végre olyan színházat látott, amilyennek egy színháznak lennie kell. Pont ő mondta, „köszönöm, hogy el tudtál varázsolni”. Mert persze voltak az előadásban hibák, hiszen mint mondtam, nem vagyunk képzett színészek, de ennek ellenére el tudta ezt engedni, ki tudott kapcsolni, és tudta élvezni az előadást. Ugyanígy volt a Tartuffe után Béres Ilonával és Gálvölgyi Jánossal. De azt mondta Halász Judit is, hogy amatőr színtársulatról beszélünk, de profi szintű volt a látvány, a játék, az előadás. És ha ezek a színészek elismerik azt, amit mi csinálunk, akkor azt gondolom, hogy ebből nem lehet lejjebb adni. De ami igazán fontos: a Tartuffe előadásra eljöttek a középiskolások, mert több középiskola kötelezővé tette. És úgy mentek el, hogy az előadásról beszéltek, hogy mennyire nagyszerű volt. Erről beszélek, amikor azt mondom, nekem nem elég a „jó lesz az úgy”. A közönség megveszi a jegyet, elmegy egy darabra, és jól akarja magát érezni, sírni vagy nevetni akar. A varázslatot várja.
Jól tudom, hogy a kiállítások rendezésével is Pécsi Ildikó miatt kezdtél el foglalkozni?
L. P. Cs.: Az első kiállítás azt ő emlékkiállítása volt, amit öt hónappal a halála után, a születésnapján rendeztem. Sokáig nem tudtam, milyen irányba induljak. És akkor – leszögezem, én addig abszolút nem hittem abban, hogy ilyen van – Ildikó megjelent álmomban, és elmondta, hogy menjek fel a padlására, és hol találok fotókat. Amikor ezt megtettem, nem akartam hinni a szememnek, egy régi Centrumos szatyorban – ott, ahol mondta – rengeteg régi fotó volt, amiket Keleti Éva készített. Heteken át vívódtam, hogy felhívhatom-e én őt telefonon. Majd amikor megtettem, a világ legkedvesebb emberét ismerhettem meg személyében, amiből egy számomra rendkívül megtisztelő barátság és közös munka lett. Így kerültem kapcsolatba a fotóval és a kiállítások rendezésével. Azóta Keleti Évával még két kiállítást készítettem el, és több kiállítást is rendeztem, a gödöllői Művészetek Házában pedig létrehoztuk a Keleti Éva Kiállítóteret, ami mára – két és fél év alatt – országos hírnévre tett szert. Ennyi idő alatt elértük azt, hogy neves kiállítókat tudunk meghívni, például Gordon Esztert vagy legutóbb Trokán Nórát. Most Darvas – Kállai 100 címen egy emlékkiállítás
látható. De szintén én rendeztem Vadas Ernőnek egy emlékkiállítást, aki Keleti Éva mestere volt egykor, és az egyik legnagyobb fotóművésznek tartják mind a mai napig. Idén november végén nyílik egy retró mesék kiállítás, aminek az ötlete két éve született meg, akkor kezdtem hozzá a bábokat gyűjteni, ma pedig – szerintem – nekem van az egyik legnagyobb Foky Ottó-bábgyűjteményem.
Mennyire fontos neked a munkádban a barátság?
L. P. Cs.: Ezek a barátságok sosem tőlem függtek. Pécsi Ildikó valamiért megkedvelt engem, mert valamit látott bennem, és csak nekem adott át olyasmit, amit annak előtte senkinek. Keleti Évával is kialakult egy nagyon szoros baráti kapcsolat. Alig ismert még, amikor meghívott a 90. születésnapjára, ahol mondott egy beszédet. És abban azt mondta, nagyon örül, hogy itt vannak az ő régi barátai és az új barátok. És ekkor a szemembe nézett. És nekem ez a világ legnagyobb megtiszteltetése volt. Ez az én részemről nemcsak barátság, hanem óriási tisztelet. Én Pécsi Ildikót is rendkívüli módon tiszteltem, ahogy Keleti Évát is, és azokat a színészeket, akiket nekik köszönhetően megismertem. Én tőlük rengeteget tanulok, és számomra ez a legnagyobb ajándék.
kiállítás kurátora, de ő öntötte végső formába Pécsi Ildikó önéletrajzi könyvét is. Játszik, rendez, forgat, és a sornak ezzel koránt sincsen vége.
Nehéz olyan területet találni, ahol nem vagy jelen. Mi az, ami neked ezek közül elsődleges?
L. P. Cs.: Számomra nincs különbség feladat és feladat között. Ha csinálok valamit, azt mindig teljes erőbedobással, százszázalékosan csinálom, és ha még három másik dologgal is foglalkozom mellette, akkor azokat is. Azok közül, amikert felsoroltál, nekem egyik sem munka. Én ezeket szeretem csinálni. Érdekelnek, és sokat tanultam, tanulok belőlük.
Elég húzós lehet a munkatempód és a munkabírásod!
L. P. Cs.: Maximalista vagyok, és tény, ezt sokan nem bírják. Sosem szerettem és ma sem szeretem azt, hogy „jó lesz az úgy!”. Ha valaki így áll hozzá valamihez, az nekem azt jelenti, hogy nem érdekli az, amit csinál, nem akar vele foglalkozni. A „langyos pocsolya” állapot nem az én világom. Mindig is érdeklődő típus voltam. Már gyermekkoromban érdekelt a színház, a politika, a történelem és az irodalom. Édesanyám a József Attila Színházban dolgozott, amit imádtam. Sokszor inkább „beteg” voltam, csak ne kelljen óvodába vagy iskolába menni. Amikor anyukám bevitt magával a színházba, azonnal „meggyógyultam”. Az nekem maga volt a csoda, a mennyország. Később a Radnóti Színházban dolgoztam, ahol Muskát László volt az, aki megtanította, hogy működik a színház. Színész szerettem volna lenni, de anyu jól ismerte a színház világát, és tudta, mi van a színfalak mögött. Ezért mindent megtett, hogy ezt megakadályozza. Végül az a kompromisszum született, hogy jelentkezhetem a színművészetire, de be kell adnom máshová is a felvételit. Anyu elintézte, hogy a színművészetire ne vegyenek fel, a történelem felvételim azonban kimagaslóan sikerült. Én pedig betartottam az ígéretem, és így lettem először történész, ami aztán jól jött a többi egyetemi végzettségemhez.
De úgy tűnik, a sorsát senki sem kerülheti el, te sem. Nemrég pedig létrehoztad a Pécsi Ildikó Színtársulatot…
L. P. Cs.: Én mindent, ami kultúra, Pécsi Ildikónak és Gödöllőnek köszönhetek. A színtársulat eredetileg Hegedűs Gyula Színtársulatként jött létre, ami Ildikó ötlete volt. Több előadást állítottunk színpadra ezen a néven, bár nem voltunk bejegyezve. Ilyen volt a Játék a kastélyban, az Egy, kettő, három vagy a Fekete Péter is. Ildikó halála után váltunk Pécsi Ildikó Színtársulattá.
Pécsi Ildikóhoz téged rendkívül szoros barátság fűzött. Őt tartod a mesterednek?
L. P. Cs.: Ildikó mindenre megtanított. Nevetni, sírni, esni, levegőt venni, beszélni, drámai színésznek lenni és bohózatot játszani, hogyan kell színészként egy karaktert felépíteni, és mit kell tennem, ha azt szeretném, hogy az egész nézőtér sírjon, mert azt a hatást szeretném elérni. Azt szoktam mondani, én kijártam a Pécsi Ildikó Színészakadémiát.
Amellett, hogy játszol, sokszor rendezed és írod is az előadást…
L. P. Cs.: Amatőr társulatokban játszottam, és sokszor előfordult, hogy a többiek segítséget kértek a saját karakterük megformálásához. Mivel én ezt Ildikótól megtanultam, elkezdtem foglalkozni velük, ami már egy picit rendezői feladat. Majd jött, hogy milyen kellékek kellenek, milyen legyen a díszlet vagy a jelmez. Ezek mind egymásra kell épüljenek, segítenie kell egyiknek a másikat.
Színpadi rendezőként kihez nyúlnál vissza?
L. P. Cs.: Amikor a Radnóti Színházban dolgoztam, nagyon tetszett, amit Valló Péter csinált. Mindig belopództam és néztem, hogyan rendez, hogyan alakítja a színészeket. Minden, amit tett, nagyon megmaradt bennem. Ha színpadi látványról beszélünk, akkor Kerényi Miklós Gábort, az Operettszínház egykori igazgatóját kell említsem. Én most az emberi oldalával nem szeretnék foglalkozni, csak a szakmaival. Amikor bemegyek egy operettelőadásra, akkor én igazi operettet szeretnék látni. Nekem a mai napig ezt ő tudja megadni. Ebben ő a király. A színház varázslat. El kell varázsolja a nézőt. Ehhez pedig hozzátartozik a látvány, amihez kell a díszlet és a jelmez. Nem szeretem a lecsupaszított színházat, mert nem tudok vele mit kezdeni. Mondok egy példát. 2023-ban mutattuk be Moliére Tartuffe című darabját. A színpadon nem volt más, mint egy ebédlőasztal, körülötte székekkel. De az az asztal úgy nézett ki, mint egy kompozíció. Volt rajta pávatoll, ezüst gyertyatartó, gyönyörű barokk terítő és rengeteg, de rengeteg gyümölcs. Amikor szétment a függöny, csak annyit hallottam, hogy az embereknek eláll a lélegzetük. Vagy egy hűha hagyta el a szájukat. Tudtam, megvan az első lépés a varázslat felé. És így voltam a jelmezekkel is. Modern, de mégis barokk hangulatú, stílusú. Nem a közönség dolga, hogy elképzelje, mi lehetne az üres színpadon! Ott meg kell történnie a csodának.
Milyen terveid vannak a színtársulattal?
L. P. Cs.: Rengeteg tervem van, és a megvalósításuk előtt legalább ennyi akadály. Mi egy amatőr társulat vagyunk, mögöttünk nincs semmilyen támogatás. Mindent magán finanszírozásban valósítunk meg, konkrétan az én finanszírozásomban. És az, hogy nem szeretem a gagyit, a „jó az úgy” dolgokat, itt is igaz. Az amatőr társulat nem azt jelenti, hogy amatőr szinten játszunk, hanem azt, hogy nem képzett színészek vagyunk. Óriási elismerés volt számomra, amikor Haumann Péter a Fekete Péter után azt mondta, hogy végre olyan színházat látott, amilyennek egy színháznak lennie kell. Pont ő mondta, „köszönöm, hogy el tudtál varázsolni”. Mert persze voltak az előadásban hibák, hiszen mint mondtam, nem vagyunk képzett színészek, de ennek ellenére el tudta ezt engedni, ki tudott kapcsolni, és tudta élvezni az előadást. Ugyanígy volt a Tartuffe után Béres Ilonával és Gálvölgyi Jánossal. De azt mondta Halász Judit is, hogy amatőr színtársulatról beszélünk, de profi szintű volt a látvány, a játék, az előadás. És ha ezek a színészek elismerik azt, amit mi csinálunk, akkor azt gondolom, hogy ebből nem lehet lejjebb adni. De ami igazán fontos: a Tartuffe előadásra eljöttek a középiskolások, mert több középiskola kötelezővé tette. És úgy mentek el, hogy az előadásról beszéltek, hogy mennyire nagyszerű volt. Erről beszélek, amikor azt mondom, nekem nem elég a „jó lesz az úgy”. A közönség megveszi a jegyet, elmegy egy darabra, és jól akarja magát érezni, sírni vagy nevetni akar. A varázslatot várja.
Jól tudom, hogy a kiállítások rendezésével is Pécsi Ildikó miatt kezdtél el foglalkozni?
L. P. Cs.: Az első kiállítás azt ő emlékkiállítása volt, amit öt hónappal a halála után, a születésnapján rendeztem. Sokáig nem tudtam, milyen irányba induljak. És akkor – leszögezem, én addig abszolút nem hittem abban, hogy ilyen van – Ildikó megjelent álmomban, és elmondta, hogy menjek fel a padlására, és hol találok fotókat. Amikor ezt megtettem, nem akartam hinni a szememnek, egy régi Centrumos szatyorban – ott, ahol mondta – rengeteg régi fotó volt, amiket Keleti Éva készített. Heteken át vívódtam, hogy felhívhatom-e én őt telefonon. Majd amikor megtettem, a világ legkedvesebb emberét ismerhettem meg személyében, amiből egy számomra rendkívül megtisztelő barátság és közös munka lett. Így kerültem kapcsolatba a fotóval és a kiállítások rendezésével. Azóta Keleti Évával még két kiállítást készítettem el, és több kiállítást is rendeztem, a gödöllői Művészetek Házában pedig létrehoztuk a Keleti Éva Kiállítóteret, ami mára – két és fél év alatt – országos hírnévre tett szert. Ennyi idő alatt elértük azt, hogy neves kiállítókat tudunk meghívni, például Gordon Esztert vagy legutóbb Trokán Nórát. Most Darvas – Kállai 100 címen egy emlékkiállítás
látható. De szintén én rendeztem Vadas Ernőnek egy emlékkiállítást, aki Keleti Éva mestere volt egykor, és az egyik legnagyobb fotóművésznek tartják mind a mai napig. Idén november végén nyílik egy retró mesék kiállítás, aminek az ötlete két éve született meg, akkor kezdtem hozzá a bábokat gyűjteni, ma pedig – szerintem – nekem van az egyik legnagyobb Foky Ottó-bábgyűjteményem. Mennyire fontos neked a munkádban a barátság?
L. P. Cs.: Ezek a barátságok sosem tőlem függtek. Pécsi Ildikó valamiért megkedvelt engem, mert valamit látott bennem, és csak nekem adott át olyasmit, amit annak előtte senkinek. Keleti Évával is kialakult egy nagyon szoros baráti kapcsolat. Alig ismert még, amikor meghívott a 90. születésnapjára, ahol mondott egy beszédet. És abban azt mondta, nagyon örül, hogy itt vannak az ő régi barátai és az új barátok. És ekkor a szemembe nézett. És nekem ez a világ legnagyobb megtiszteltetése volt. Ez az én részemről nemcsak barátság, hanem óriási tisztelet. Én Pécsi Ildikót is rendkívüli módon tiszteltem, ahogy Keleti Évát is, és azokat a színészeket, akiket nekik köszönhetően megismertem. Én tőlük rengeteget tanulok, és számomra ez a legnagyobb ajándék.