Itt van újra 2025. szeptember 02. / Fáy Miklós Mármint az ősz. Amit Petőfi annyira szeretett, de amitől mégis megfagy az érzékeny lelkek érzékeny ereiben a vér: elindultunk a hideg felé. Ha létezik még egyáltalán olyan, hogy hideg. Másfelől viszont lehetnek mindenféle klimatikus válságok, lehet szeptember az új augusztus, de azért szeptem­ber­ben vágunk neki az új évadnak. Meg az új iskolaévnek is, bár hogy van-e a kettő között össze­függés, azt nem tudom. A kérdés az, hogy vajon remélhetünk-e az ősztől valami szellemi felpezsdülést. Vagy elfogadtuk-e már, hogy a nyár az a szellemi punnyadás ideje, kinek volna kedve nekiállni a harminc fokban valami méla orosz regényt elolvasni, több kötetet, amelyben a főszereplők vodkát isznak és medvéket táncoltatnak. Ezek ellen találták föl a „könnyű, nyári olvasmányokat”, amelyekben fondorlatos módon megölnek valakit, és rá kell jönnünk, ki tette. Én mindig rájövök: akinek egyáltalán nem volt rá se lehetősége, sem oka. Ugyanígy megyünk színházba, ha egyáltalán elmegyünk: valami vidámat, táncosat, mulatságosat szeretnénk látni, elvégre szabadságon vagyunk, pihenünk, hogy bírjuk aztán az egész évi hajszát. Mihez kezdjen magával az, akinek a foglalkozása némileg mégis kötődik a művészetekhez? Fogadja el, hogy most nem kell színházba menni, olvasni is csak képregényeket szabad, nehogy aztán belefáradjon abba, ami másnak munka utáni szórakozás? Ijedten ismerem be, hogy néha valóban, önkéntelenül is elfogadom ezeket a ki nem mondott szabályokat. Épp most láttam egy nagy, szabadtéri operaelőadást: meg sem fordult a fejemben, hogy ez valami komoly dolog lehet, arra gondoltam, összehívták a sztárokat, rendeztek köréjük valami csillogó és villogó hátteret, aztán mulassunk. Három nap múlva jöttem csak rá, hogy hiszen ez komoly dolog volt, a rendező valamit mondani akart a munkájával a világról, és nem valami régi világról, amikor az opera keletkezett, hanem a mostaniról, a pillanatról, az átmenet állapotáról, amikor még csak azt látjuk, hogy valaminek vége, de nem tudjuk, minek van itt az eleje. Nincs mit tenni, ez veszendőbe ment. Az ember belátja, hogy beugrott a friss levegőnek, a szabadtérnek, a nagyobb távolságoknak, a napsütésnek vagy az enyhe szellőnek. De most már vége a nyárnak, nincs megbocsátás és nincs kegyelem. Színház és kiállítás, zene és könyv innentől kezdve vérre megy, várjuk a csodát, reméljük az elragadtatást, fenjük a késeinket, ha azt látjuk, hogy ezt az estét csak mi vettük komolyan, a művészek nem. Tiltakozunk és felháborodunk, sóhajtozunk és nagyokat nevetünk, és szép lesz, mint mindig. Minekünk.