2025. szeptember 15. / Szőke Andrea
„Vertek a dobon, s ismét megindult a vajda, s vele voltak Perényi Péter, Móré László, Török Bálint és Batthyány Ferenc. Ezek a latrok csak mintegy fél akarattal voltak vele, inkább nevették őt, s maguk között mondták: íme, ez a Szapolyai János akar király lenni. [...] És föltették fejére az angyali koro-
nát, nagy misét celebráltak, s szokásuk szerint fölszentelték. Én pedig néztem őt, mint ült díszben. Hirtelen kezdett az angyali korona csúszni Szapolyai János fején, s a püspökök kezükkel tartották rajta. Hogy elengedték, mindjárt ismét félrecsúszott. Mondták, hogy nem érdemli, mert vérrel fertőzte meg a kezét… És látszatra igazat mondtak. Néhányan mondták, nem ezért, hanem mert kicsi a feje. [...]” – Szerémi György: Levél Magyarország romlásáról
2026-ban a mohácsi csata ötszázadik évfordulójának emlékéve lesz. Számos rendezvény, művészeti kezdeményezés, előadás várható az ország minden pontján, értehető módon. Egyáltalán nem meglepő hát, hogy az Udvari Kamaraszínház is műsorra tűz az évad második felében egy Mohács-témakörre épülő darabot. És az sem meglepő, hogy újabb ősbemutatóra számíthatunk a társulattól. A darab írójával és rendezőjével, Andrási Attilával beszélgettem.
Mohácsról számos dráma született már. Nem lenne egyszerűbb ezek valamelyikét színre vinni?
A. A.: Valóban egyszerűbb lenne, volt is rá szándék. Ám miután elolvastam őket, rájöttem, hogy én mást szeretnék. Félreértés ne essék, kitűnő alkotásokról van szó. Ám az általam bemutatni kívánt lényeget nem vagy csak részben tartalmazzák. A Mohácson történt tragédia egy távolban gyökeredző társadalmi viselkedés következménye. Nem a török támadás volt a legfontosabb tényezője a vereségnek. Magyarország olyan haderővel rendelkezett akkoriban, amely még a törökök számára is nagy falat volt. Persze ott volt a túlerő meg Szulejmán elképesztő hadvezéri tehetsége, ám az igazi probléma az önérdek előtérbe helyezése volt az összefogás helyett. Meggyőződésem, hogy Mohácson nem az ellenfél győzte le a magyarokat, hanem a védő verte meg önmagát. Magyarország legnagyobb ellensége saját maga volt. Egy olyan drámát szeretnék megalkotni, melynek írásakor a lehető legközelebb megyek az eseményekhez vissza az időben. Kortársak, szemtanúk tapasztalatai alapján igyekszem lefesteni a hiteles korrajzot. Persze ezek a leírások sem objektívek, tükrözik az írók elköteleződését, esetleg pártállását, ám mindenképp jobban megközelítik az akkori, mára már csak feltételezhető valóságot. Eredeti kéziratokat keresek, melyek általában latin nyelven íródtak – ilyen például Szerémi György emlékirata, aki személyes tapasztalatait és vallomásait vetette papírra. De nem csak a múltbéli szerzők experienciáit hívom segítségül. A modern régészeti kutatások eredményei éppoly fontosak. Egy szó, mint száz: igyekszem a lehető legszélesebb spektrumú kutatásokat elvégezni, mielőtt nekikezdek a tényleges munkának. A szövegek tolmácsolása hozzáértő szakértőt követel, ezért kértem fel Dr. Guitman Barnabást közreműködőnek. Ő lefordította és az asztalomra tette Frangepán Bernárd 1522-ben, a Német-római Birodalom fejedelmei előtt tartott értekezését a török veszélyről, valamint fiának a kiváló hadvezérnek, Frangepán Kristófnak 1523-ban a Szentatya előtt megtartott beszédét.
A sok információ nem zavarja meg a művészi szabadságot?
A. A.: Ó, dehogy! Ha elegendő ismeret gyűlik össze, ha az összefüggések, motivációk letisztulnak, akkor a történet szinte megírja önmagát. Olyan szereplőkről beszélünk, akiknek élete egymagában is megérne egy drámát. Tehetséges emberekről, akik – bár jobbára kimagasló műveltségű személyek voltak – ugyanúgy rendelkeztek az esendő ember hibáival, személyes érdekekkel, amik esetenként nem feltétlenül vagy egyáltalán nem a köz javát szolgálták. Az én dolgom az, hogy egy olyan főhőst válasszak, akivel leginkább azonosulni tud a közönség, és meghatározó szerepe volt az események alakulásában. Érdekes figurának tartom például Frangepán Kristóf személyét, ám izgalmas II. Lajos király és Habsburg Mária karaktere is. Szapolyairól, Verbőczyről és a Török családról nem is beszélve…
Ez egy térben és időben szerteágazó történet, rengeteg szereplővel. Nem fél, hogy a közönség „elveszti a fonalat a nagy gombolyagban”?
A. A.: Nem egyszerű a feladat, de érdemes-e könnyűnek mutatkozó feladatokra fecsérelni azt az időt, melyet korlátolt mértékben bocsájtott rendelkezésünkre a Teremtőnk? Mivel a jelenünket eredményező múltunk színrevitelét tartom nemcsak a feladatomnak, de a sorsomnak is, valójában nincs választásom. Abban az önmegsemmisítő káoszban, amely jellemezte a Mátyás utáni Magyarországot, igen nehéz egyértelműen pozitív figurát találni. Ha az ember elmerül abban a korban, a bűnnel szembesül, amelyre jött a büntetés. Nos, ezért alkalmas a színrevitelre a szóban forgó téma!
nát, nagy misét celebráltak, s szokásuk szerint fölszentelték. Én pedig néztem őt, mint ült díszben. Hirtelen kezdett az angyali korona csúszni Szapolyai János fején, s a püspökök kezükkel tartották rajta. Hogy elengedték, mindjárt ismét félrecsúszott. Mondták, hogy nem érdemli, mert vérrel fertőzte meg a kezét… És látszatra igazat mondtak. Néhányan mondták, nem ezért, hanem mert kicsi a feje. [...]” – Szerémi György: Levél Magyarország romlásáról
2026-ban a mohácsi csata ötszázadik évfordulójának emlékéve lesz. Számos rendezvény, művészeti kezdeményezés, előadás várható az ország minden pontján, értehető módon. Egyáltalán nem meglepő hát, hogy az Udvari Kamaraszínház is műsorra tűz az évad második felében egy Mohács-témakörre épülő darabot. És az sem meglepő, hogy újabb ősbemutatóra számíthatunk a társulattól. A darab írójával és rendezőjével, Andrási Attilával beszélgettem.
Mohácsról számos dráma született már. Nem lenne egyszerűbb ezek valamelyikét színre vinni?
A. A.: Valóban egyszerűbb lenne, volt is rá szándék. Ám miután elolvastam őket, rájöttem, hogy én mást szeretnék. Félreértés ne essék, kitűnő alkotásokról van szó. Ám az általam bemutatni kívánt lényeget nem vagy csak részben tartalmazzák. A Mohácson történt tragédia egy távolban gyökeredző társadalmi viselkedés következménye. Nem a török támadás volt a legfontosabb tényezője a vereségnek. Magyarország olyan haderővel rendelkezett akkoriban, amely még a törökök számára is nagy falat volt. Persze ott volt a túlerő meg Szulejmán elképesztő hadvezéri tehetsége, ám az igazi probléma az önérdek előtérbe helyezése volt az összefogás helyett. Meggyőződésem, hogy Mohácson nem az ellenfél győzte le a magyarokat, hanem a védő verte meg önmagát. Magyarország legnagyobb ellensége saját maga volt. Egy olyan drámát szeretnék megalkotni, melynek írásakor a lehető legközelebb megyek az eseményekhez vissza az időben. Kortársak, szemtanúk tapasztalatai alapján igyekszem lefesteni a hiteles korrajzot. Persze ezek a leírások sem objektívek, tükrözik az írók elköteleződését, esetleg pártállását, ám mindenképp jobban megközelítik az akkori, mára már csak feltételezhető valóságot. Eredeti kéziratokat keresek, melyek általában latin nyelven íródtak – ilyen például Szerémi György emlékirata, aki személyes tapasztalatait és vallomásait vetette papírra. De nem csak a múltbéli szerzők experienciáit hívom segítségül. A modern régészeti kutatások eredményei éppoly fontosak. Egy szó, mint száz: igyekszem a lehető legszélesebb spektrumú kutatásokat elvégezni, mielőtt nekikezdek a tényleges munkának. A szövegek tolmácsolása hozzáértő szakértőt követel, ezért kértem fel Dr. Guitman Barnabást közreműködőnek. Ő lefordította és az asztalomra tette Frangepán Bernárd 1522-ben, a Német-római Birodalom fejedelmei előtt tartott értekezését a török veszélyről, valamint fiának a kiváló hadvezérnek, Frangepán Kristófnak 1523-ban a Szentatya előtt megtartott beszédét.
A sok információ nem zavarja meg a művészi szabadságot?
A. A.: Ó, dehogy! Ha elegendő ismeret gyűlik össze, ha az összefüggések, motivációk letisztulnak, akkor a történet szinte megírja önmagát. Olyan szereplőkről beszélünk, akiknek élete egymagában is megérne egy drámát. Tehetséges emberekről, akik – bár jobbára kimagasló műveltségű személyek voltak – ugyanúgy rendelkeztek az esendő ember hibáival, személyes érdekekkel, amik esetenként nem feltétlenül vagy egyáltalán nem a köz javát szolgálták. Az én dolgom az, hogy egy olyan főhőst válasszak, akivel leginkább azonosulni tud a közönség, és meghatározó szerepe volt az események alakulásában. Érdekes figurának tartom például Frangepán Kristóf személyét, ám izgalmas II. Lajos király és Habsburg Mária karaktere is. Szapolyairól, Verbőczyről és a Török családról nem is beszélve…
Ez egy térben és időben szerteágazó történet, rengeteg szereplővel. Nem fél, hogy a közönség „elveszti a fonalat a nagy gombolyagban”?
A. A.: Nem egyszerű a feladat, de érdemes-e könnyűnek mutatkozó feladatokra fecsérelni azt az időt, melyet korlátolt mértékben bocsájtott rendelkezésünkre a Teremtőnk? Mivel a jelenünket eredményező múltunk színrevitelét tartom nemcsak a feladatomnak, de a sorsomnak is, valójában nincs választásom. Abban az önmegsemmisítő káoszban, amely jellemezte a Mátyás utáni Magyarországot, igen nehéz egyértelműen pozitív figurát találni. Ha az ember elmerül abban a korban, a bűnnel szembesül, amelyre jött a büntetés. Nos, ezért alkalmas a színrevitelre a szóban forgó téma!