„Kijelentések helyett regényeket írok” – Beszélgetés Rakovszky Zsuzsával
2015. február 27. / D. MAGYARI IMRE

Az eddigi regényeiddel, A kígyó árnyékával, A hullócsillag évével és a VS-sel szemben a Szilánkokban több központi figura is van, akiknek a huszadik század elején egy kitalált kisvárosban, Sókon és Budapesten követjük a sorsát: Balkay István bíró, a Schlagetter lányok,

Emma és Erzsébet, a 19-ben kommünárrá váló Barsi László és ba­rát­ja, Rauch Géza, a fővárosba kerülő Moór Ervin. Ez tudatos döntés volt vagy magadat is meglepted?
R. Zs. Az volt a szándékom, hogy különböző nézőpontokat, vi­lág­né­ze­teket, életutakat mutassak be különböző figurákon át – írás közben aztán szaporodtak a nézőpontok és a figurák is. Már régóta tervezem ezt, A kígyó árnyéka után is ilyesmit szerettem volna írni, csak va­la­hogy mindig másfelé mentem el. Az alapötlet tehát tíz-tizenkét éves, de az, hogy a történet időben hová kerül, kik lesznek a szereplői, mit fognak tenni, az menet közben alakult ki. Mérhetetlen mennyiségű régi újságot, naplót, levelezést olvastam végig, míg kialakult bennem, mi­kor­ra teszem a cselekményt, kiket léptetek föl.

Ennyi szereplőt a szerzőnek sem könnyű fejben tartania…
R. Zs.: Ne is mondd! Borzasztó volt! Nagyjából az időrendet követve írtam, de így sem volt egyszerű, hisz több, azonos időben játszódó cselekményszál van, az írás egy szakaszában azon kellett dolgoznom, hogy ezeket összeillesszem, nehogy az egyik szereplő már 1910-ben tudjon arról, ami a másikkal csak 1912-ben fog történni. Azt is nehezen bírtam fejben tartani, hogy a két elképzelt újság, a Hírlap és a Napló közül melyik a konzervatív és melyik a progresszív…

A fiktív cikkeknek, naplóknak, leveleknek a hangját is ki kellett találnod. Ez élvezetes munka volt? Nem gondoltál arra, hogy karikírozd is a különböző stílusokat?
R. Zs.: Nagyon élvezetes volt, de például a cikkek hangját nem kellett kitalálnom, azt készen találtam a régi újságokban, néha egész mondatokat is átvettem. Némelyik cikk már eleve is olyan volt, mint önmaga karikatúrája. A naplóknak meg a leveleknek inkább a szereplőket kellett jellemezniük, csak annyiban ironikusak, amennyiben magát a szereplőt is iróniával szemléltem.

Arra nem gondoltál, hogy a verseket is író szereplőknek megírd a költeményeit is, ahogy a VS cím­sze­rep­lő­jénél tetted?
R. Zs.: Egy pillanatra megkísértett, de nem illettek volna a szövegbe. Egy-egy verset nem lett volna érdemes kitalálnom, sokat pedig nem akartam. Az egyik főalak, Barsi László és a naplóíró Rauch Géza eredetijének jelentek meg kötetei, sőt Barsié még novellákat is írt, újságot is szerkesztett, mindez a karakter kitalálásában segített. Barsi modelljére a régi újságokban találtam rá, de az alakmásban sok a fikció.

Mennyit hezitáltál a történet alakításánál? A Tanácsköztársaság bukása után menekülő Ervin előtt leereszkedik egy sorompó. Ha nem ereszkedik – ha nem ereszted – le…
R. Zs.: Nyilvánvaló volt, hogy ő nem úszhatja meg, valahogy ez következett a jelleméből. Azért a sorompót választottam, mert korábban szó esik arról, hogy a bakter mindig jóval a bécsi gyors érkezése előtt leereszti.

Már az első oldalak egyikén azt olvassuk, bizonyos véletlenek azt a gyanút ébresztik a tulajdonképpeni elbeszélőben, aki összerakja a múlt szilánkjait, hogy „a látható világot a háttérből láthatatlan koboldszerű erők kaján összeesküvése kormányozza”.
R. Zs.: A véletlenek bele tudnak nyúlni az életünkbe és el tudják gáncsolni a szándékainkat, mint az a bizonyos leeresztett sorompó.

Az első rövid rész, amiből idéztem, a jelenben játszódik, mondhatni, napjainkban.
R. Zs.: Ezt utólag írtam meg. Valaki elolvasta a kéziratot és azt mondta, a stílusimitációk miatt olyan, mint a korhű hangszereken előadott régi zene. Nem akartam, hogy a könyv olyan legyen, mintha a huszadik század elején született volna, össze akartam kapcsolni a mi világunkkal. És mulatságosnak találtam, hogy Barsi Lászlónak, ennek a nem éppen kiváló jellemnek a szobra a bevezető narrátorának gyerekkori emlékeiben ott állt Sók főterén, és így azt is meg lehetett mutatni, mi történt más szereplőkkel.

Én a műből nagyon keserű életfilozófiát, történelemfilozófiát olvastam ki.
R. Zs.: Hát nem is olyan vidám dolog az élet… Meg a történelem...

Nekem elsősorban arról szól a regény, hogy a történelemben a jót ígérő változások is folyvást kisiklanak, tán az emberi természet gyarlósága miatt.
R. Zs.: Azt hiszem, az én történelemszemléletemet egy életre meghatározta, hogy még félig gyerekként olvastam Az ember tragédiáját: nagyon leegyszerűsítve az a felismerés, hogy egy rossz helyzetre adott reakció ugyanolyan rossz lehet, csak másképp (és ezt a korai olvasmányélményt a későbbi tapasztalatok se igen cáfolták meg). A Szilánkok esetében ez a tradíció és progresszió ellentéte…

Úgy is fogalmazhatnék, azt olvasom ki a műből, hogy felénk mindig is nehéz volt igazi polgárnak lenni, olyan embernek, mint az általad nagy rokonszenvvel megrajzolt Balkay István.
R. Zs.: Nem is polgárt mondanék, ez leszűkítő. Nehéz tárgyilagosnak, tisztességesnek lenni, bizonyos alapelvekhez ragaszkodni.

Az elmúlt húsz év magyarországi történései mennyire vannak ott a mű mögött?
R. Zs.: Ezt az időszakot éltem át személyesen, nem a regény idejét… De a nálunk tapasztalható alapellentét – egyik alapellentét – máshol is megvan. Egy neves történész, Simon Schama írta valahol, hogy az Egyesült Államokra a worldly Amerika és a Godly Amerika, a világi és az istenes Amerika ellentéte jellemző. Orhan Pamuk a regényeiben ugyanezt mondja Törökországról. Egyébként ódzkodom a kijelentésszerű megfogalmazásoktól. Ha kijelentek valamit, rögtön jön a kérdés: tényleg így van? Találok öt ellenérvet – jó, akkor nem így van. De biztos nem így van? A kijelentések helyett regényeket írok.