Mindig kellenek tervek
2015. március 16. / Szepesi Krisztina

Takács Kati a 2012-es évadtól tagja a kaposvári Csiky Gergely Színháznak, mégsem tud teljesen elszakadni a fővárostól, ezúttal a Rózsavölgyi Szalonban látható január 22-től a Szorul a hurok című előadásban. Mindig vannak új tervei, mert ahogy mondja, azok nélkül nem lenne értelme az egésznek.

A darabnak három főszereplője van, akik egy taxiban találkoznak.
T. K.: És e három ember történeteiből a nézőnek szép lassan rálátása lesz egy nagy egészre, hiszen a végén minden részlet összeáll. Az Erna nevű nőnek, aki a fia barátnőjével utazik taxival a kórházban haldokló férjéhez, ez egyfajta végső út, hisz oda kell érnie, amíg a férje még él, miközben egy számára kezdetben idegen nővel való ismerekedésről, kapcsolatáról is szól. Mindehhez jön a nő saját testével, öregedésével, emlékeivel való megbékélése, és még a sofőr is valahogy kapcsolódik az életéhez. A darab tulajdonképpen Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének egy apró szála, amit Forgách András kiemelt, és bámulatos, háromemberes történetté írt.

Hogy kezdődött a közös munka?
T. K.: Andrást régről ismerem, a kilencvenes években rendezett Zalaegerszegen egy saját darabjában. Néhány éve megkerestem, hogy segítsen dramatizálni egy anyagot. Ez végül nem jött létre, de akkor megbeszéltük, egyszer még rátalálunk valamire közösen. András pedig tavaly felhívott, hogy talált egy történetet, ami szerinte nagyon jó lenne nekem. Nádas megadta az engedélyt arra, hogy írjon és rendezzen egy előadást ebből a nagy anyagból, így elkezdhettünk megint együtt dolgozni. Nagyon bízom Forgáchban, mint rendezőben is. Korábban, amikor a Radnótiban játszottam, ő még írt kritikákat is, és különös élmény volt, hogy amikor elolvastam az írását egy bizonyos előadásról, rájöttem, hogyan kell eljátszanom a végét, amit addig nem tudtam igazán megoldani. Olyan ritka, amikor valaki a véleményével segíteni akar és nem rombolni, gúnyolódni vagy viccelődni.

Nem ez az első munkád a Rózsavölgyiben.
T. K.: Amíg Zimányi Zsófia a Thália Színház igazgatója volt, három előadásban játszottam nála. Amikor pedig vége lett az ottani megbízatásának, említette, hogy készül elindítani a Szalont, és ha bármilyen ötletem lenne, jelentkezzek. Így jött létre a Tóth Kriszta-műsorom, amit régóta tervezgettem. S most másodszor dolgozom a Rózsavölgyiben.

Ami távol van Kaposvártól, ahová tavaly szerződtél.
T. K.: Nagyon fontosnak tartottam, hogy miután számomra megszűnt az Új Színház, valamit mindenképpen csináljak Budapesten is, akárhová szerződöm. Hiszen a fővárosban kell lenni, ha azt akarod, hogy tudjanak rólad, miközben szükségem van a társulat adta biztonságra és a folyamatos munkára is. Amikor tehát Kaposvárról kaptam ajánlatot, örömmel szerződtem oda. Jó, ha valahol minden évadban gondolnak rád, kitalálnak új feladatokat neked, és talán ott is számít az a sokévnyi tapasztalat, amit eddigi pályám során szereztem. Az első év persze nagy hökkenet volt, föl-le rohangáltam Kaposvár és Budapest között, de az elmúlt őszt már Kaposváron töltöttem. Valló Péter rendezte A bölcs Náthánt, amiben sikerült belőlem kisajtolnia egy nagyon érdekes figurát, és a fiatalokkal is szerettem együtt dolgozni. Rájöttem, hogy el kell fogadni azt, ami éppen van, és nem folyamatosan berzenkedni, mert akkor soha nem leszel boldog. Ráadásul elkezdtem beszédet tanítani a Kaposvári Egyetemen. De nem is mondanám tanításnak, nem hiszem, hogy azt tudok, inkább átadom a tapasztalataimat felnőtté váló embereknek, ami egy nagy osztályban nem könnyű, hiszen nagyon szeretnék mindenkire megfelelő figyelmet fordítani és hatni. Öröm, hogy ők is nagyon sokat adnak nekem.

Rengeted dolgod van.
T. K.: Az a jó! De igyekszem nem túlvállalni magam, mert nem szeretem, ha a hullámok összecsapnak a fejem fölött. Szükségem van pihenésre és feltöltődésre, de vannak feladatok, amelyek elől egyszerűen nem szabad kitérni. Nyáron nagy öröm volt például Orosz Dénessel forgatni a Coming outban, nemrég pedig a rendező szakos Reisz Gábor vizsgafilmjében vehettem részt kaposvári kollégámmal, Kovács Zsolttal, ami szintén nagyon jólesett.

Több mint egy év után azért „otthonra” leltél a kaposvári társulatnál?
T. K.: Minden kolléga felé nyitottan kezdtem dolgozni, úgy érzem, hogy a közös munka, ami a legfontosabb, jól megy. Most nyugalom van bennem, hiszen nemcsak a színházban, hanem a színházon kívül is annyi minden van, amit csinálni lehet. Bár a helyzetemet elfogadom, mégis szüntelenül keresgélek valami új feladatot, mint amilyen a Szorul a hurok a Rózsavölgyiben, mert mindig kellenek tervek. Ezek nélkül nem lenne értelme az életnek.