2015. Április 10. / Szepesi Krisztina
Vasvári Csaba az egyik főszereplője a nemrég bemutatott, Orient című produkciónak, melynek műfaji meghatározása még a színész elmondása szerint sem könnyű. Az előadás a Művészetek Háza Gödöllő és a Békéscsabai Jókai Színház közös produkciójában jött létre Fekete Péter rendezésében, tele zenével és tánccal.
Mindössze két színész játszik a produkcióban, zömében táncosok, zenészek töltik meg a színpadot.
V. Cs.: Valóban nem a színészek dominálnak ebben a produkcióban, aminek nem is tudnám igazán pontosan meghatározni a műfaját. Ami biztos, hogy nem koncert, nem táncshow, nem színház, hanem valami egészen más, ezek ötvözete. A Talamba Ütőegyüttes, a Cimbaliband és a Fricska Táncegyüttes tagjai és vezetői alkotótársak is voltak a próbafolyamat során, miközben az előadás is erre a két zenekarra és a három géppuskalábú fiúra épül. Érdekes próbaidőszak volt. Szeretek tehetséges emberekkel megismerkedni. Felvillanyozó és vonzó az a tehetség, ami ezekben a csapatokban rejlik. Mi, a színészek, Gubik Petrával és Szomor Gyurival főleg dalokat énekelünk, korlátozottabb a színpadi jelenlétünk, végig a zene és a tánc adja az előadás magját, ami nekünk is nagy segítség.
Játszották már az előadást Gödöllőn, Békéscsabán pedig tavasszal kerül majd a repertoárra.
V. Cs.: Óriási siker volt eddig az összes előadás. Gödöllőn márciusban is lesznek továbbiak, Békéscsabán pedig mindenképpen, hiszen az Orient a Művészetek Háza Gödöllő és a Békéscsabai Jókai Színház közös produkciója. De nem véletlen a siker, mert már maguk a zenei formációk is nagyon érdekesek az előadásban. A Cimbalibandben például bőgő, gitár, hegedű, cimbalom, dob, tangóharmonika és ének szólal meg együtt. És a maga zsánerében mindőjük virtuóz, nem kell háromszor odanézni, hogy egyszer észrevegyük őket. A Túl a vízen című dalt például, amit Szita Eszter énekel az előadásban, mindig megkönnyezem. Annyira különleges hangulata van annak a számnak, hogy utána tényleg nagyon nehéz a színpadra lépni és megszólalni.
A táncos és zenei élményen kívül mi az, amit a produkció ad?
V. Cs.: Nehéz erről beszélni úgy, hogy benne vagyok. A színház olyan műfaj, ami a befogadóban jön létre, vagyis nem a színpadon történik, hanem a nézőben. És ez annyiféle, ahányan a nézőtéren ülnek. Ha például egy jól ismert Csehov-darabot játszunk, amivel rengeteget foglalkoztunk, sokat elemeztük, és nagyjából tudjuk, milyen jelentésekkel bír, milyen rétegei vannak, milyen impulzusokat adhat, akkor is nehéz megmondani, mit okozhat a nézőben. Itt viszont már az alapanyag sem szokványos. Ez valami is, meg megy is valahova. Reményeim és az alkotói szándék szerint – ami a legerősebb impulzus volt a próbafolyamat alatt a rendező részéről – a másság elfogadásáról, a különböző kultúrák közelítéséről, az elzárkózás értelmetlenségéről és az elutasítás kevéssé gyümölcsöző voltáról szól az előadás. Vagyis fogadjuk el azokat, akik nem olyanok, mint mi vagyunk! Legyen bár másságuk vagy különbözőségük kulturális, identitásbeli, etnikai, vallási, testi, szellemi vagy szexuális, hiszen ahány minőséget megismerünk, annyival többek leszünk mi magunk is.
Ezek fontos gondolatok, melyeket sokszor hallunk manapság. Talán ehhez kell ez a különleges tálalás, hogy tényleg el is jusson az emberekhez…
V. Cs.: Bízunk benne, hogy mi is segíthetünk az elfogadás, a szolidaritás erősödésén. A zene egyébként is magasabb rendű közlési forma, mint a szó. Van benne valami transzcendens, isteni minőség, olyan rezgés, amivel jóval túlmutat az elénekelt szavak köznapi jelentésén. Így a mondanivalót talán erősebben tudjuk átadni, méghozzá a tudatalattira, a mélyebb síkokra hatva.
Ezen a produkción kívül is sokat játszott Békéscsabán, de dolgozott Tatabányán, Győrben és Szegeden is. Választott állapot, hogy sehol se köt ki?
V. Cs.: Igen is, meg nem is. Eléggé beálltnak látom a szakmánkat. Kerítések mindenfelé, és itt most nem a divatból túllihegett politikai kettészakadásról beszélek, hiszen ezt szakmaiatlan megközelítésnek tartom. Inkább arra gondolok, hogy nincs meg az a mozgás, ami még az én fiatalkoromban is létezett. Amikor a pályára kerültem a kilencvenes évek elején, még teljesen szokványos volt, hogy valaki eltölt három évet egy színházban, ahol jól érezte magát, aztán továbblép. Én például gyakorlatra elmentem a Nemzetibe, aztán a Madáchba szerződtem, eltöltöttem ott egy időt, aztán azt mondtam, hogy ez most nekem megvolt, érdekes volt, de keresek valami újat, és elmentem Szolnokra, ahol szintén eltöltöttem pár évet. Akkor még volt hívás és kíváncsiság a társulatvezetők részéről, hiszen invitáltak volna Miskolcra, és később máshova is. A színészek is bátrabbak voltak, nem féltek annyira elmozdulni, és ettől volt egy jóféle változatosság, körforgás, ami folyamatoson új impulzusokat adott. Ez mostanra megváltozott, falak veszik körül a színházakat, és aki a falon kívül van, az bevehetetlen várakat lát. A szabadúszók sorsa így sokkal nehezebb, miközben én még erre szocializálódtam. De azoknak sem könnyű, akik társulathoz tartoznak, hiszen ők is egyre több terhet kell, hogy vállaljanak.
Ha nem lenne szabadúszó, lehet, hogy nem került volna bele egy ilyen különleges produkcióba, mint az Orient.
V. Cs.: Nem is panaszkodom, mert ebben az évadban is lesz jó pár bemutatóm az Orienten kívül is. De ha lenne egy olyan hely, ahova hívnának, és én is szívesen mennék, lehet, hogy elgondolkodnék. Persze szeretem a változatosságot, vagyis nem feltétlenül maradnék ott se örökre. Igazából ebben az állapotban is nagyon jól érzem magam.
Mindössze két színész játszik a produkcióban, zömében táncosok, zenészek töltik meg a színpadot.
V. Cs.: Valóban nem a színészek dominálnak ebben a produkcióban, aminek nem is tudnám igazán pontosan meghatározni a műfaját. Ami biztos, hogy nem koncert, nem táncshow, nem színház, hanem valami egészen más, ezek ötvözete. A Talamba Ütőegyüttes, a Cimbaliband és a Fricska Táncegyüttes tagjai és vezetői alkotótársak is voltak a próbafolyamat során, miközben az előadás is erre a két zenekarra és a három géppuskalábú fiúra épül. Érdekes próbaidőszak volt. Szeretek tehetséges emberekkel megismerkedni. Felvillanyozó és vonzó az a tehetség, ami ezekben a csapatokban rejlik. Mi, a színészek, Gubik Petrával és Szomor Gyurival főleg dalokat énekelünk, korlátozottabb a színpadi jelenlétünk, végig a zene és a tánc adja az előadás magját, ami nekünk is nagy segítség.
Játszották már az előadást Gödöllőn, Békéscsabán pedig tavasszal kerül majd a repertoárra.
V. Cs.: Óriási siker volt eddig az összes előadás. Gödöllőn márciusban is lesznek továbbiak, Békéscsabán pedig mindenképpen, hiszen az Orient a Művészetek Háza Gödöllő és a Békéscsabai Jókai Színház közös produkciója. De nem véletlen a siker, mert már maguk a zenei formációk is nagyon érdekesek az előadásban. A Cimbalibandben például bőgő, gitár, hegedű, cimbalom, dob, tangóharmonika és ének szólal meg együtt. És a maga zsánerében mindőjük virtuóz, nem kell háromszor odanézni, hogy egyszer észrevegyük őket. A Túl a vízen című dalt például, amit Szita Eszter énekel az előadásban, mindig megkönnyezem. Annyira különleges hangulata van annak a számnak, hogy utána tényleg nagyon nehéz a színpadra lépni és megszólalni.
A táncos és zenei élményen kívül mi az, amit a produkció ad?
V. Cs.: Nehéz erről beszélni úgy, hogy benne vagyok. A színház olyan műfaj, ami a befogadóban jön létre, vagyis nem a színpadon történik, hanem a nézőben. És ez annyiféle, ahányan a nézőtéren ülnek. Ha például egy jól ismert Csehov-darabot játszunk, amivel rengeteget foglalkoztunk, sokat elemeztük, és nagyjából tudjuk, milyen jelentésekkel bír, milyen rétegei vannak, milyen impulzusokat adhat, akkor is nehéz megmondani, mit okozhat a nézőben. Itt viszont már az alapanyag sem szokványos. Ez valami is, meg megy is valahova. Reményeim és az alkotói szándék szerint – ami a legerősebb impulzus volt a próbafolyamat alatt a rendező részéről – a másság elfogadásáról, a különböző kultúrák közelítéséről, az elzárkózás értelmetlenségéről és az elutasítás kevéssé gyümölcsöző voltáról szól az előadás. Vagyis fogadjuk el azokat, akik nem olyanok, mint mi vagyunk! Legyen bár másságuk vagy különbözőségük kulturális, identitásbeli, etnikai, vallási, testi, szellemi vagy szexuális, hiszen ahány minőséget megismerünk, annyival többek leszünk mi magunk is.
Ezek fontos gondolatok, melyeket sokszor hallunk manapság. Talán ehhez kell ez a különleges tálalás, hogy tényleg el is jusson az emberekhez…
V. Cs.: Bízunk benne, hogy mi is segíthetünk az elfogadás, a szolidaritás erősödésén. A zene egyébként is magasabb rendű közlési forma, mint a szó. Van benne valami transzcendens, isteni minőség, olyan rezgés, amivel jóval túlmutat az elénekelt szavak köznapi jelentésén. Így a mondanivalót talán erősebben tudjuk átadni, méghozzá a tudatalattira, a mélyebb síkokra hatva.
Ezen a produkción kívül is sokat játszott Békéscsabán, de dolgozott Tatabányán, Győrben és Szegeden is. Választott állapot, hogy sehol se köt ki?
V. Cs.: Igen is, meg nem is. Eléggé beálltnak látom a szakmánkat. Kerítések mindenfelé, és itt most nem a divatból túllihegett politikai kettészakadásról beszélek, hiszen ezt szakmaiatlan megközelítésnek tartom. Inkább arra gondolok, hogy nincs meg az a mozgás, ami még az én fiatalkoromban is létezett. Amikor a pályára kerültem a kilencvenes évek elején, még teljesen szokványos volt, hogy valaki eltölt három évet egy színházban, ahol jól érezte magát, aztán továbblép. Én például gyakorlatra elmentem a Nemzetibe, aztán a Madáchba szerződtem, eltöltöttem ott egy időt, aztán azt mondtam, hogy ez most nekem megvolt, érdekes volt, de keresek valami újat, és elmentem Szolnokra, ahol szintén eltöltöttem pár évet. Akkor még volt hívás és kíváncsiság a társulatvezetők részéről, hiszen invitáltak volna Miskolcra, és később máshova is. A színészek is bátrabbak voltak, nem féltek annyira elmozdulni, és ettől volt egy jóféle változatosság, körforgás, ami folyamatoson új impulzusokat adott. Ez mostanra megváltozott, falak veszik körül a színházakat, és aki a falon kívül van, az bevehetetlen várakat lát. A szabadúszók sorsa így sokkal nehezebb, miközben én még erre szocializálódtam. De azoknak sem könnyű, akik társulathoz tartoznak, hiszen ők is egyre több terhet kell, hogy vállaljanak.
Ha nem lenne szabadúszó, lehet, hogy nem került volna bele egy ilyen különleges produkcióba, mint az Orient.
V. Cs.: Nem is panaszkodom, mert ebben az évadban is lesz jó pár bemutatóm az Orienten kívül is. De ha lenne egy olyan hely, ahova hívnának, és én is szívesen mennék, lehet, hogy elgondolkodnék. Persze szeretem a változatosságot, vagyis nem feltétlenül maradnék ott se örökre. Igazából ebben az állapotban is nagyon jól érzem magam.