Kettős életünk 2015. július 13. / Fáy Miklós Nem mondhatom, hogy elvi alapon utálnám a tetoválásokat. Ami azt illeti: szerintem nagy jellemszilárdságra vallanak, hiszen önkéntes dolgok. Ha valaki magára tetováltatja azt, hogy hajrá Fradi, azzal többé-kevésbé azt jelzi a világnak, hogy labdarúgó-mániája egy életre szól, lehet az említett csapat hetedosztályú, ő akkor is rajongani fog érte. Le a kalappal, és nem a Fradi előtt, hanem az olyan önmagát véglegesen felnőttnek és befejezettnek érző embertársunk előtt, aki az ilyesmit megengedheti magának. Talán erősebb kötelék a tetoválás, mint a jegygyűrű, az utóbbi lehúzható, letagadható, a házasság felbontható, de a betetovált rajongás alapesetben egy életre szól, és csak nagyon jó minőségű alapozóval vagy púderrel tüntethető el átmeneti időre. Pontosan erről az átmeneti időről van szó. Hogy eljön a nyár, a férfiak elkezdenek rövidnadrágot hordani, és aki eddig egyszerű, átlagos külsejű, szorgalmas kispolgárnak látszott, annak a vádliján egyre gyakrabban tűnik elő valami kis rajz, sárkányfej, címer, embléma, gitár, együttesnév. Az ember hajlamos egy kicsit fintorogni ettől. Aha, a híres vagány. Ősztől tavaszig szorgalmas egérke az irodában, de ha eljön a nyár, kitör belőle az óvatos rock and roll. Lemegy a spórolt pénzén a Balatonra, és kinyilvánítja, hogy őt nem lehet megtörni, ő bizony szembemegy a polgári világ szürkeségével, beint mindenkinek, aki azt hiszi, hogy tucatból ő csak egy. Egy, de a tetováltak tucatjából. Az egészen más. Addig gúnyolódik magában az ember, amíg rá nem jön, hogy voltaképpen magán nevetgél. Nem mintha titkos tetoválásokat őriznék magamon, de az életem és talán mindannyiunk életmenete hasonló. Eljönnek a meleg napok, és hirtelen mi is elolvadunk. Eszünkben sincs ugyanolyan súlyú könyveket olvasni, mint tíz fokkal kevesebb hőmérsékleti csúcsok idején. Könnyű, nyári olvasmányokra vágyunk. Nem várjuk el, hogy a koncerteken ugyanazzal az intenzitással égjenek a muzsikusok, hiszen mi is csak azért jöttünk, hogy ne legyünk folyton otthon. Szabadtérre komédia való, nevetünk és elfelejtjük. Nem akarunk gondolkodni, összezavarodni, újragondolni. És ahogy a nyári tetováltak, időnként kénytelenek vagyunk arra gondolni: mi van, ha ez az igazi önmagunk? Mi van, ha egy évben kilenc hónapon át megjátsszuk a komoly embert, de igaziból felszínes, oda nem figyelő, röhögni vágyó lények vagyunk? Levesszük a hosszú nadrágot, és már le is buktunk.