2015. november 05. /
El Kazovszkij (1948–2008) a 20. század utolsó évtizedei és az ezredforduló egyik legeredetibb és legszuggesztívebb magyar képzőművésze volt. Festőként, performerként, díszlettervezőként és költőként is hatalmas életművet hagyott hátra, amelynek roppant elevenségét és infernális mélységeit a kortársak is azonnal fölismerték.
A Magyar Nemzeti Galéria reprezentatív kiállítása nem arra vállalkozik, hogy monografikus módon áttekintse és mintegy művészettörténetileg „helyére tegye” mindazt, amit Kazovszkij fájdalmasan korai halálával örökül hagyott. Nem az a cél, hogy az életút szakaszait a pálya szerves egymásutánjaként mutassa be. A kiállítás egymástól markánsan elkülönülő szekciókból tevődik össze, amelyek El Kazovszkijt és művészetét egy-egy karakteres metszetben villantják fel. A rendezés nem állít fel közöttük fontossági sorrendet, illetve nem határoz meg a nézőknek egyértelmű bejárási útvonalat. Inkább arra ösztönöz, hogy a labirintusszerű térben járkálva szokatlan összefüggésekre figyeljünk fel vagy ismerjünk rá.
A kiállítás egyik szenzációja a több mint húsz éven át űzött ünnepi játékainak, a Dzsan-panoptikumok monumentális színpadának és jelmezegyüttesének bemutatása – az élő fétisekkel folytatott önsebző performanszoknak egykor ő maga volt a főszereplője. El Kazovszkij és eleven modelljei távollétére korabeli videofelvételek és az egykori résztvevőkkel rögzített videointerjúk emlékeztetnek, de folyamatosan látható Éry-Kovács Andrásnak az utolsó előadásról készült televíziós felvétele is.
Az egész életművet átszövi, sok interjújában rendre fölbukkan a nemi identitás problémája, amelynek önálló tárgyalása nélkül a vállaltan transznemű (biológiailag női testbe született, társadalmilag azonban homoszexuális vonzódású férfi) El Kazovszkij minden bemutatása képmutatás lenne. A művész mindig bátran fordult szembe a nemi sztereotípiák zsarnokságával, de mivel saját önértékelése szerint „19. századi stilizált férfitudattal” nőtt fel, saját köztes pozícióját is a markáns férfi és női szerepelőírásokkal konfrontálódva formálta meg.
Magyar Nemzeti Galéria
11. 06. – 2016. 02. 14.
A Magyar Nemzeti Galéria reprezentatív kiállítása nem arra vállalkozik, hogy monografikus módon áttekintse és mintegy művészettörténetileg „helyére tegye” mindazt, amit Kazovszkij fájdalmasan korai halálával örökül hagyott. Nem az a cél, hogy az életút szakaszait a pálya szerves egymásutánjaként mutassa be. A kiállítás egymástól markánsan elkülönülő szekciókból tevődik össze, amelyek El Kazovszkijt és művészetét egy-egy karakteres metszetben villantják fel. A rendezés nem állít fel közöttük fontossági sorrendet, illetve nem határoz meg a nézőknek egyértelmű bejárási útvonalat. Inkább arra ösztönöz, hogy a labirintusszerű térben járkálva szokatlan összefüggésekre figyeljünk fel vagy ismerjünk rá.
A kiállítás egyik szenzációja a több mint húsz éven át űzött ünnepi játékainak, a Dzsan-panoptikumok monumentális színpadának és jelmezegyüttesének bemutatása – az élő fétisekkel folytatott önsebző performanszoknak egykor ő maga volt a főszereplője. El Kazovszkij és eleven modelljei távollétére korabeli videofelvételek és az egykori résztvevőkkel rögzített videointerjúk emlékeztetnek, de folyamatosan látható Éry-Kovács Andrásnak az utolsó előadásról készült televíziós felvétele is.
Az egész életművet átszövi, sok interjújában rendre fölbukkan a nemi identitás problémája, amelynek önálló tárgyalása nélkül a vállaltan transznemű (biológiailag női testbe született, társadalmilag azonban homoszexuális vonzódású férfi) El Kazovszkij minden bemutatása képmutatás lenne. A művész mindig bátran fordult szembe a nemi sztereotípiák zsarnokságával, de mivel saját önértékelése szerint „19. századi stilizált férfitudattal” nőtt fel, saját köztes pozícióját is a markáns férfi és női szerepelőírásokkal konfrontálódva formálta meg.
Magyar Nemzeti Galéria
11. 06. – 2016. 02. 14.