Mellettünk
2016. január 28. / D. M. I.

Ez a címe a Grecsó fivérek, Krisztián és Zoltán összművészeti estjének, amelyet az Orlai Pro­duk­ció mutat be január 19-én a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban. Estjük a családról,
a szerelmekről szól, az első csóktól az első válásig, tartalmas, mégis intim, szórakozást ígérve. Ezúttal Grecsó Krisztiánnal beszélgettünk.

A szórólapon többek közt ez a mondat áll: „Amikor szegény édes­a­nyán­kat megkérdezik, mivel foglalkoznak a fiai, és megmondja, rendre azt kérdezik, és: »normális gyereke nincs?«”. Ha születik egy har­ma­dik vagy netán negyedik testvéretek, ő se lesz „normális”?
G. K.: Ez csak mókázás, ráadásul már nem is igaz, hiszen Szegvár kis falu, mindenki tudja, hogy az öcsém táncos, koreográfus, én meg író vagyok. Kevésbé egzotikus ügyeket is tudnak. Mondjuk, hogy az egyik unokatestvérünk gyógyszerész. A másik meg építész és ő hit­köz­ség civil elnöke. Szóval a kis közösségekben ez másképpen megy. Ráadásul nem tudhatjuk, ez a hajó már elment, nem lesz újabb öcsi­ke.

Édesanyátok azért büszke rátok? Olvassa a regényeid?
G. K.: Erről őt kellene megkérdezni, de meglepődnék, ha nem, édesanyánk nagyon jó anyuka, és a jó anyukák, függetlenül attól, mit csinál a gyerekük, büszkék szoktak lenni. És anyu nem csak jó, de ér­dek­lő­dő is, ha tud, jön az öcsém premierjére, nézi a rendezéseit, olvassa, amit írok.

Meg lehet mondani, mi indított el benneteket a művészetek, az irodalom, a zene, a tánc felé?
G. K.: Apai örökség, hogy mindig azt kerestük, hogy érthetjük, ismerhetjük meg magunkat. Átok és áldás ez egyszerre, a folytonos tépelődés, hogy meg kell fejtened, mi végre. Hogy értsd, honnan jössz, hová tartasz. Gyakran irigylem azokat, akik nincsenek ezzel az édes teherrel megáldva, megverve. Attól még lehetsz mély és alkotó ember, ha nem akarsz örökké a múltban vájkálni, örökségeket és örökösödést kutatni, génekkel és emlékekkel hadakozni.

Mit jelent az – a honlapodon (grecso.hu) lévő önéletrajzodban olvasom – hogy édesapád (édesapátok?) hippi volt? Egy hippi Szegváron?
G. K.: Igen, persze. Nem csak Pesten voltak hippik. Meg garázsrockerek. A mi apánk az volt, nyíltszívű, egyenes és a végtelenségig naiv.

Neked milyen a viszonyod a zenéhez, a tánchoz?
G. K.: Nagyon közeli, mindkettőt hosszan és örömmel csináltam, természetesen a magam kedvére. A Sebő-féle táncházmozgalomból másfél évtizedig vettem ki a részem, zenélni pedig most is zenélek, szerencsére már profik között, védve. A Rájátszás énekelt-vers projekt új lemezén, a Szívemhez szorítom címűn, ahogy a prospektusanyag fogalmaz, dalszerzőként is bemutatkozom, ami annyit jelent, hogy akkordokat raktam egymás után, ahogy kamaszkorom óta mindig.

És az öcsédnek az irodalomhoz?
G. K.: Zoli igazi szabad olvasó, zabolátlanul és kedvére, ami csak tetszik, lírát Parti Nagytól Bognár Péterig, prózát Ulickajától Esterházyig. Ez szerintem látszik a rendezésein, dramaturgiában gondolkodik, minden mozdulata mögött ott van az esemény. Úgy építkezik, ahogy rendes prózai színházakban szoktak, mert úgy komponál, mintha írna. Mondat és gondolatritmusok, ismétlődések, refrének.

Jó testvérek vagytok? Valahol írsz arról is, hogy egy időben nem voltatok közel egymáshoz.
G. K.: Voltak egy mélypontunk, és nem is feltétlenül a mi hibánkból. Annál nagyobb öröm, hogy közös erővel túljutottunk rajta. Hidd el, a közös turnézáshoz nagyon jó testvérnek kell lenni, különben kinyírjátok egymást. Márpedig a Mellettünk esttel járjuk az országot.
„Édes-bolond zseni”-nek nevezed a hét évvel fiatalabb öcsédet. Valóban zseni? Miben hasonlítotok, miben különböztök leginkább?
G. K.: Igen, imádom, hogy öntörvényű, nem trendőrült, hogy hisz magában, egy külön bolygó. Ennek sok hátránya van, mert a kortársbalett-élet, ahogy kívülről látszik, nagyon szűk meder, és a kánoncsinálók nem tűrnek semmilyen vadhajtást, ellenirányt, önállóságot, pimaszságot, humort. És ő mégis bírja, kitart, csinálja, és nagyon jót csinál, ennek hosszú távon meglesz a gyümölcse. Én sokkal konformistább voltam, nehezebben találtam magamra.

Kinek jutott az eszébe a közös est?
G. K.: Valuska Lászlónak, a Margó Fesztivál keretében. Az volt az alkalmi est címe, hogy Rokonok. Ott még interjúhelyzet is volt. Mi úgy maradtunk, tébláboltunk, aztán bekerültünk Orlai Tiborhoz.

Mit fogtok csinálni? És mit fog csinálni Döbrösi Laura énekes és Kertész Endre csellista?
G. K.: Azóta sokat változott az est, egy dialógos helyzetre épül. Szöveg és tánc, mese és zene párbeszéde, felelgetése. Minden est egyedi és megismételhetetlen, hiszen új történetekre új válaszok születnek. Gyönyörű látni, ahogy a nézők megértik, hogy most azt meséli a tánc és a zene, amit az imént hallottak. Az est intimebb, mint egy színházi előadás, személyesebb, mint egy rögzített darab, és színházibb, mint egy koncert és irodalmi est. Ettől összművészeti.

Az ajánlóban az áll, hogy a közös identitásról meséltek, a falu meghatározó erejéről (melyik faluéról?), egy estet látunk a családról és a szerelemről.
G. K.: Igen, de nem csak ez a helyzet. Sokféle történet előkerül. Attól is függ, hol játsszuk. A Jurányi lett az állandó pesti helyünk, de Tiszaújvárosban más a műsor.

A honlapodon felsorolod, milyen produkciókra lehet felkérni: önálló estek, színpadi repertoár, pódiumestek. Még cégek is rendelhetnek virtuális családállítást. Ez mi?
G. K.: Természetesen nem valódi családállítás, mert ahhoz nincs végzettségem, szimpla bölcsész vagyok. De a történetekkel gyógyítani lehet. És be szokott jönni, a bankok, cégek, elképesztően túlterhelik a dolgozóikat, más irányokból kell közelíteni, ha fel akarod tölteni őket.

Egy sikeres prózaíró nem tud csak az írásból megélni? Vagy más oka van e produkciók létrejöttének?
G. K.: Utálom az álszentséget, persze, hogy vannak anyagi szempontok. De nem az a cél. Kányádi miért járta be a Kárpát-medencét? Szabó Magda miért találkozott annyit az olvasóival? Csak a pénzért? Írónak-olvasónak egyaránt van igénye rá.