A Keresztapa – ismét mozivásznon
2016. Április 20. / Dercsényi Dávid

A világ legjobb filmjének mondják, amit most végre nagyvásznon is megnézhetünk. Egy nem túl eredeti maffiatörténettel esett meg, hogy valahogy mindenkinek tetszik, és 44 év után is meg­ő­rizte erejét, mint egy jó dél-olasz grappa. Miként lehetséges ez?
A színészeket szokás egyfelől kiemelni, joggal: Don Corleone, azaz Marlon Brando csenevész hangjával, a homlokára leszűkített mi­mi­ká­já­val, kitamponált arcával, az összes grandezzájával ikonná vált. Al Pacino, vagyis a legkisebb fia, Michael könyörtelen, hideg tekintete, fegyelmezettsége, átváltozása morális ellenállóból donná a mai napig pontos munka, erőteljes élmény – igazi Isten-apa, God-father. De Coppola alaposságát dicséri a tökéletes mellékszereplő-választás is, az esendő, puha, még a szülei által is megvetett harmadik Corleone fiút alakító John Cazale ugyanúgy tökéletes, mint a külvárosi verőlegény stílusú James Caan. De említhetnénk a családhoz lojális kisfőnökök Fellini-igényű karaktereit. Vagy Connie-t, a Corleone lányt, akinek hisztijei, elementáris erejű érzelmi kitörései egyszerre egy elkényeztetett, magányos lány produkciói és egy rossz házasságban élő nő kétségbeesett kitörései. Olykor elrajzolt, mégis pontos karakterek. Talán csak a Michael barátnőjét alakító Diane Keaton lóg ki a sorból, belőle hiányzik valami, ami elhiteti, miért is ragaszkodik hozzá annyira a legkisebb Corleone.
Persze ezek az alakítások egy tökéletes történetbe (de mondhatunk talán eposzt is) ágyazva lehetnek ugyanúgy tökéletesek. A Keresztapa nagyjából ugyanazzal foglalkozik, amivel a művészetek nagy hányada a kezdetektől kezdve: a bűnnel. A bűn, a képmutatás, azaz a kultúra és a kultúra elleni törekvések találkozása. Mindezt a maga sodró lendületében, amolyan olaszosan: a kezdő jelenetsor, az egyetlen Corleone lány, Connie esküvője 27 percen keresztül zajlik, miközben Brando macskával az ölében fogadja a vendégeket, a kéréseket, és adja elő a Don filozófiáját. Levágott lófej az ágyban, visszautasíthatatlan ajánlat, frakk – mindent megkapunk már ekkor. Pedig ez még csak az alaphelyzet, amiből a film végére – az esküvő gyümölcsként megszületett gyerek keresztelőjén – kiteljesedik a sötét maffiamorál.
Persze mindez kínosan egyoldalú vagy érdektelen is lehetne, ha nem lenne eszméletlenül szexi. Ha nem szívná be a nézőt Brando vagy Pacino, de akár még Caan vonzereje is. A bűn vonzásában végig ott mocorog a nézőben a morális és az érzéki viaskodása. Ez a tökéletes trükk, nem Nolan, Refn vagy Inárritu pedálozása. Coppola mindezek mellett megkomponálja a legikonikusabb gyilkosságokat is: Moe Green lelövése a masszázsasztalon éppúgy megmarad, mint Carlo és az autó szélvédőjének elpusztítása vagy James Caan brüsszeli csipkévé lyuggatása. És nemcsak a gyilkosságok erőteljesek, az utolsó telefonhívás, amit a Corleone-ház La Mamája intéz síró gyerekkel a kezében. Az erőszak poézise, megdicsőülése? Nem, mert itt is tökéletes az egyensúly tragikum és apoteózis között. Három órán keresztül – egy olyan világban, ahol egy háromperces videót sem néz már meg senki.
Hát ezért kell újra megnézni A Keresztapát moziban.

A Keresztapa (16)
(The Godfather)
Rendező: Francis Ford Coppola
Főszereplők: Marlon Brando, Al Pacino, James Caan, Robert Duvall, Diane Keaton, Talia Shire, John Cazale, Richard Conte
170 perc
Forgalmazó: Pannonia Entertainment
Már a mozikban