A Keresztapa – ismét mozivásznon 2016. Április 20. / Dercsényi Dávid A világ legjobb filmjének mondják, amit most végre nagyvásznon is megnézhetünk. Egy nem túl eredeti maffiatörténettel esett meg, hogy valahogy mindenkinek tetszik, és 44 év után is megőrizte erejét, mint egy jó dél-olasz grappa. Miként lehetséges ez? A színészeket szokás egyfelől kiemelni, joggal: Don Corleone, azaz Marlon Brando csenevész hangjával, a homlokára leszűkített mimikájával, kitamponált arcával, az összes grandezzájával ikonná vált. Al Pacino, vagyis a legkisebb fia, Michael könyörtelen, hideg tekintete, fegyelmezettsége, átváltozása morális ellenállóból donná a mai napig pontos munka, erőteljes élmény – igazi Isten-apa, God-father. De Coppola alaposságát dicséri a tökéletes mellékszereplő-választás is, az esendő, puha, még a szülei által is megvetett harmadik Corleone fiút alakító John Cazale ugyanúgy tökéletes, mint a külvárosi verőlegény stílusú James Caan. De említhetnénk a családhoz lojális kisfőnökök Fellini-igényű karaktereit. Vagy Connie-t, a Corleone lányt, akinek hisztijei, elementáris erejű érzelmi kitörései egyszerre egy elkényeztetett, magányos lány produkciói és egy rossz házasságban élő nő kétségbeesett kitörései. Olykor elrajzolt, mégis pontos karakterek. Talán csak a Michael barátnőjét alakító Diane Keaton lóg ki a sorból, belőle hiányzik valami, ami elhiteti, miért is ragaszkodik hozzá annyira a legkisebb Corleone. Persze ezek az alakítások egy tökéletes történetbe (de mondhatunk talán eposzt is) ágyazva lehetnek ugyanúgy tökéletesek. A Keresztapa nagyjából ugyanazzal foglalkozik, amivel a művészetek nagy hányada a kezdetektől kezdve: a bűnnel. A bűn, a képmutatás, azaz a kultúra és a kultúra elleni törekvések találkozása. Mindezt a maga sodró lendületében, amolyan olaszosan: a kezdő jelenetsor, az egyetlen Corleone lány, Connie esküvője 27 percen keresztül zajlik, miközben Brando macskával az ölében fogadja a vendégeket, a kéréseket, és adja elő a Don filozófiáját. Levágott lófej az ágyban, visszautasíthatatlan ajánlat, frakk – mindent megkapunk már ekkor. Pedig ez még csak az alaphelyzet, amiből a film végére – az esküvő gyümölcsként megszületett gyerek keresztelőjén – kiteljesedik a sötét maffiamorál. Persze mindez kínosan egyoldalú vagy érdektelen is lehetne, ha nem lenne eszméletlenül szexi. Ha nem szívná be a nézőt Brando vagy Pacino, de akár még Caan vonzereje is. A bűn vonzásában végig ott mocorog a nézőben a morális és az érzéki viaskodása. Ez a tökéletes trükk, nem Nolan, Refn vagy Inárritu pedálozása. Coppola mindezek mellett megkomponálja a legikonikusabb gyilkosságokat is: Moe Green lelövése a masszázsasztalon éppúgy megmarad, mint Carlo és az autó szélvédőjének elpusztítása vagy James Caan brüsszeli csipkévé lyuggatása. És nemcsak a gyilkosságok erőteljesek, az utolsó telefonhívás, amit a Corleone-ház La Mamája intéz síró gyerekkel a kezében. Az erőszak poézise, megdicsőülése? Nem, mert itt is tökéletes az egyensúly tragikum és apoteózis között. Három órán keresztül – egy olyan világban, ahol egy háromperces videót sem néz már meg senki. Hát ezért kell újra megnézni A Keresztapát moziban. A Keresztapa (16) (The Godfather) Rendező: Francis Ford Coppola Főszereplők: Marlon Brando, Al Pacino, James Caan, Robert Duvall, Diane Keaton, Talia Shire, John Cazale, Richard Conte 170 perc Forgalmazó: Pannonia Entertainment Már a mozikban |