Korokon átívelő családok – Schein Gábor költő az Isenheimi szárnyas oltárról
2017. május 19. / Eszéki Erzsébet

Bámulatos az a sűrítettség, sallangmentes fogalmazás, amely a költő Schein Gábor legutóbbi, prózai köteteire (Megölni, akit szeretünk, Esernyők a Kossuth téren, Svéd) jellemző. A rövidebb írásaiból, novelláiból is minidrámák, érdekes figurák rajzolódnak ki, akik a mi életünk apró
elemeit hozzák testközelbe, azt, hogy még a békésnek, meghittnek látszó boldogság is borzasztóan tö­ré­keny. A mai témájú írásaihoz képest meglepő volt elsőre Schein Gábor képválasztása: Matthias Grünewald fő műve, az 1512 és 1516 között készült, hatalmas, többszörösen kihajtható szárnyas oltár.

Szinte mindenki hosszan töpreng azon, hogy melyik festményről be­szél­ges­sünk, te viszont hamar választottál. Ennyire izgat ez az oltár­kép?
S. G.: Tizenévesen találkoztam vele egy albumban. Egy reprodukció soha nem érhet az eredeti nyomába, de ez a kép így is azonnal meg­fo­gott. Olyan szárnyas oltárról van szó, amely a kihajtható szárnyakkal három különböző művet ad ki. Az oltár első, fő nézetén, középen a Keresztre feszítés, a jobb szárnyon Szent Antal, a balon Szent Se­bes­tyén, alul pedig Krisztus siratása látható.

Olvastam, hogy az asztalos is rendkívülit alkotott, mert az ol­tár­szek­rény oldalait is nyithatóvá tette.
S. G.: A többszörösen kihajtható szárnyaknak köszönhetően volt második és harmadik nézet is, amely az Angyali üdvözlet, az Angyalkoncert, Krisztus születése és a Feltámadás jeleneteit ábrázolja, ezek a részek bizonyos ünnepekkor, például húsvétkor vagy pünkösdkor voltak megtekinthetők. Eredetileg az isenheimi kolostor kórházában, a templomban állt, ma Colmarban, a város Unterlinden Múzeumában látható. Itt a képek már nem hordozzák eredeti funkciójukat, műalkotások lettek, ami számomra, aki sem keresztény, sem vallásos nem vagyok, nem veszteség. Így minden részlet jól megtekinthető.

Elmentél oda, hogy lásd eredetiben?
S. G.: A 2000-es évek elején elmentem Colmarba. Addigra már erősen belém ivódott, eredetiben mégis meghökkentő volt. A méretek miatt is. Ez az elbeszélésmód rendkívül távol áll tőlem, a bibliai történet és kultúra egész másképp van ma jelen az életünkben, mint a késő gótika korában, amikor ez a mű készült. Mégis erősen hatott rám az ábrázolás bámulatos kettőssége: a részletek rendkívül realisztikusan vannak kidolgozva, egészen megdöbbentő a meggyötört test, a fájdalom brutális felmutatása, miközben minden részlet látnokian allegorikus.
[kep3]
A kereszt jobb oldalán álló Keresztelő Szent János már nem élt Jézus halálakor, ezért az ő alakja is al­le­go­ri­kus, ahogy a bárány a kereszttel szintén?
S. G.: Ilyen konkrét részletekre is gondolok. A bal oldalon lévő csoport középpontjában Mária áll, aki majd­nem elájul, mintha csak a keze fogna valami szilárd pontot a levegőben. Őt János, Jézus tanítványa támogatja. Előttük pedig Mária Magdolna térdel, szintén lesújtva a szeretett ember halálának látványától. A szárnyas oltár eredetileg egy olyan ispotály kápolnájában állt, ahol bélpoklosokat ápoltak. Borzalmas betegség lehetett, a hús elrothadásával, hosszú ideig tartó haláltusával járt. Azok, akik eredetileg láthatták az oltárképet, alighanem a saját szenvedésüket látták viszont a keresztre feszítést ábrázoló képen. Ebben Grünewald elmegy a végtelenségig, nála a test teljes mértékben elsüllyed a szenvedésben. Jézus lábfeje egyetlen, dagadt húscsomó. A keze is csupa görcs.

Ugyanakkor a kereszt jobb oldalán álló Keresztelő Szent János higgadt – ez is egyfajta kettősség?
S. G.: Keresztelő Szent Jánosnál a nyugodt rámutatás a lényeges, mintha ő tudná, mi az értelme annak, ami itt történik. Míg a másik oldalon Mária, Magdolna és János csoportja, ők mindhárman átélik a legmélyebb kétségbeesést. Grünewald a színekkel is érzékelteti ezt a kettősséget. A fenyegetően sötét, szürkéskék ég hátterében a pirosak és a fehérek szinte világítanak. Együtt van jelen valami végtelen sötétség és olyan fényesség, amelynek nem látszik a forrása. Technikailag is magas rendű alkotásról van szó, ugyanakkor minden alárendelődik annak, amit Grünewald az emberről tud, ez pedig átsüt az időn.

A Keresztre feszítés alatt, a predellán látható Sírba tétel viszont már maga a nyugalom?
S. G.: Stabilitást teremt azáltal, hogy a Keresztre feszítés jelenete belefoglalható egy egyenlő oldalú háromszögbe. Az alsó kép mintha talapzata lenne a teljes oltárképnek. A kereszten szenvedő Jézus gyötrelmeihez képest a halál már tényleg maga a megváltás. A halott Jézus testéből kiment a szenvedés görcsössége, a gyászolókon is megnyugvás látszik. Grünewald végtelenül békésnek ábrázolja Jézus halálát. Nem hazudott el semmit, a korban mondhatatlant mondott, azt, hogy Jézust a kereszten valóban elhagyta Isten, és jó volt meghalnia. Aztán ebből az állapotból a feltámadás megint valami agresszió eredménye, valami eksztatikus állapot. A halott Jézus állapota az egyetlen, ahol nem kell elszenvednie semmit, ahol teljes a nyugalom. Mindennek a látása és láttatása végtelen bátorságra, őszinteségre vall. A kápolna szűk terében még döbbenetesebb lehetett a hatása, hiszen az oltárszekrény gyakorlatilag betöltötte a teljes apszist. Akkoriban nagyságrendekkel kevesebb képpel találkoztak az emberek, mint mi, így egy-egy erőteljes festmény óriási hatással lehetett rájuk. Ezt az erőt Grünewald főműve még mindig őrzi, szerintem ez a kép Auschwitz után, ma is messzemenően érvényes.

Benned is él az a törekvés, hogy a realisztikus ábrázolás mellett sikerüljön írásban megragadnod az elvont, nehezen megfogható világot?
S. G.: Nem ilyen szélsőségesen, de igen. Lenyűgöz az alkotó képzeletnek ez a kettőssége. Izgat az emberi szenvedés, ugyanakkor valamilyen fénynek a keresése is. Maga az agresszivitás ritkán jelenik meg Grünewald képein, a torzság, a fájdalom annál gyakrabban. Kevés műve maradt fenn, ellentétben Dürerrel, és az élettörténetéről is viszonylag keveset tudunk, de a figurája jelen van a modern művészetben. A nagyszerű német író, W. G. Sebald a Nach der Natur, a Természet után című kötet egyik prózaversét, a címadó darabot Grünewaldról írta. Amikor már vissza-visszatértem ehhez a képhez, utána fedeztem fel, hogy Füst Milánnak is fontos volt. Az a jó a művészetben, hogy korokat átívelően családok jönnek létre. Itt van egy ilyen család: Grünewald, Füst Milán, Sebald, és úgy érzem, én szintén ebbe a családba tartozom. Meg másokba is. A művészetben sok mindent meg lehet érteni az ilyen rokonságokon keresztül, és fontos kapaszkodót is nyújtanak.