2016. június 15. /
Flesch Bálint neve alighanem ismeretlenül cseng sokak fülében, retrospektívnek nevezett tárlata is csupán tíz év termése a ’80-as évekből – utána felhagyott az alkotói fotográfiával. Képei majdnem 30 évig rejtőztek egy ágyneműtartóban, és előtte is mindössze két önálló kiállításon
mutatta meg őket, igaz, emellett jó néhány csoportoson is szerepelt. Fotókönyv, vagy egyéb önálló kiadvány nem jelent meg munkáiból, kevés kiállításai közül egyetlenegyről született kritika P. Szabó Ernő tollából.
Hogy mégis helye van a Magyar Fotográfiai Múzeumban, azt kortársai között nem akad, aki vitatná. Azon pedig, hogy a magyar posztmodern, neoavantgárd fotográfusok között a szakmai kánonban, szakkönyvekben is helye legyen, ez a kiállítás kezdett el dolgozni,
A kezdeteket nála a dokumentarista városfotók jelentik (1976-1981) – a még korábbiak a kiállítótérben monitoron peregnek –, ezek első ránézésre túl sokban nem különböznek a korszak többi, városi környezetben készített képétől. Az egyik tényező, amelyik Flescht mégis kiemeli a sorból, az a színes technika, ez ugyanis kevésbé volt népszerű a hetvenes-nyolcvanas évek magyar alkotói fotográfiájában. A másik védjegye pedig a megkomponáltság. Nem megrendezettség ez, inkább a tudatosan kiválasztott részletekben rejlő koncepció. Őriz egy anekdotát az emlékezet: a Pincegalériába érkezők, Flesch elgondolása alapján, egy vattacukorárustól rózsaszín vattacukrot kaptak a kezükbe, azzal jöhettek be, azaz le a pincetérbe. Csakhogy a pince fölötti szinten egy MSZMP taggyűlés is zajlott, a kétfajta közönség együtt érkezett a bejárathoz. A taggyűlésre igyekvők a párt ajándékának tekintették az édességet, és nem merték nem elfogadni. Úgyhogy a vattacukrok bejutottak a pártgyűlésre is. Többek között ezt jelenti a megkomponáltság.
Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum
06. 26-ig
mutatta meg őket, igaz, emellett jó néhány csoportoson is szerepelt. Fotókönyv, vagy egyéb önálló kiadvány nem jelent meg munkáiból, kevés kiállításai közül egyetlenegyről született kritika P. Szabó Ernő tollából.
Hogy mégis helye van a Magyar Fotográfiai Múzeumban, azt kortársai között nem akad, aki vitatná. Azon pedig, hogy a magyar posztmodern, neoavantgárd fotográfusok között a szakmai kánonban, szakkönyvekben is helye legyen, ez a kiállítás kezdett el dolgozni,
A kezdeteket nála a dokumentarista városfotók jelentik (1976-1981) – a még korábbiak a kiállítótérben monitoron peregnek –, ezek első ránézésre túl sokban nem különböznek a korszak többi, városi környezetben készített képétől. Az egyik tényező, amelyik Flescht mégis kiemeli a sorból, az a színes technika, ez ugyanis kevésbé volt népszerű a hetvenes-nyolcvanas évek magyar alkotói fotográfiájában. A másik védjegye pedig a megkomponáltság. Nem megrendezettség ez, inkább a tudatosan kiválasztott részletekben rejlő koncepció. Őriz egy anekdotát az emlékezet: a Pincegalériába érkezők, Flesch elgondolása alapján, egy vattacukorárustól rózsaszín vattacukrot kaptak a kezükbe, azzal jöhettek be, azaz le a pincetérbe. Csakhogy a pince fölötti szinten egy MSZMP taggyűlés is zajlott, a kétfajta közönség együtt érkezett a bejárathoz. A taggyűlésre igyekvők a párt ajándékának tekintették az édességet, és nem merték nem elfogadni. Úgyhogy a vattacukrok bejutottak a pártgyűlésre is. Többek között ezt jelenti a megkomponáltság.
Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum
06. 26-ig