Határon túl 2016. július 21. / Nem vagyok messze, csak a kedves és elfoglalt Dubrovnikban, hosszú sorokban ereszkednek a turisták a város lépcsős utcáin lefelé, a központba, és majdnem ugyanilyen hosszan ka­pasz­kod­nak fölfelé, a falak felé. Aki a turizmus érthetetlenségéről, a szenvedélyes vagy szenvedélytelen utazók hangyaszerű viselkedéséről akar tanulmányt írni, keresve sem talál magának jobb helyet. Csak azt ne higgye senki, hogy miközben megfogalmazza értékes gondolatait, kikerül a bolyból, más lesz belőle, tudatos, emberi lény. Nem turista, hanem utazó. Ugyan. Szóval benn a bolyban, de mégis engedélyezek magamnak egy oldallépést, hogy rácsodálkozzak a fallal körbekerített, alapterületben szegény város egyik varázslatos luxusára: kosárlabdapálya van a magasban. Három oldal fal, a harmadik kerítés, és arra nézve a távoli horizont látszik, a kétféle kék, és az azt el­vá­lasz­tó egyenes. Sűrű fogú, alacsony férfi áll a pálya egyik végében, rám kérdez: tetszik? Persze, hogy tetszik, életemben nem láttam még ilyet, nagyobb csoda, mint a felhőkarcolók tetején a helikopter-leszálló. – Honnan jött? – Magyarországról. – Igazán? Ahhoz képest egészen jól beszél angolul, mert, ugye, a magyarok… Egy fintorral jelzi, hogy nincs elájulva a honfitársak nyelvtudásától. Mondom, amit ilyenkor mondani szokás, a halszagú nyelvrokonságot, nekünk sokkal nehezebb bármilyen nyelvet elsajátítani, nem hasonlítunk senkire, sem szlávokra, sem germánokra, küszködünk a nagy­vi­lágban. – Igen, igen, hallottam, hogy nálatok csak egy múlt idő van. Némi gondolkodás után bólintok, ez igaz. – Akkor hogyan tudtok különbséget tenni aközött, ami tíz perce történt, és aközött, ami tíz éve? – Ó, az aztán igazán nem probléma. Ami elmúlt, elmúlt, és nem rágódunk rajta. Túllépünk, legyintünk, és nem foglalkozunk vele. Nem siránkozunk a régi és még régebbi dolgokon, egyszerűen a jelenben élünk, a pillanat tesz minket boldoggá. Búcsúzunk, és közben arra gondolok: tényleg, miért is nem lehetünk olyan okosak, mint a nyelvünk, amelyen beszélünk.