2016. október 13. / Dercsényi Dávid
Van olyan, hogy minden összejön. Összetalálkozik a kalandokért rajongó tinédzserfiú, a háborús-szerelmes ponyvák romantikus világát faló tinilány, az elmúláson merengő középkorú férfi, a sorsokban gondolkodó asszony. Ezek mind és mindig szeretni fogják a Casablancát, vagyis a Föld lakóinak tisztes hányada nem tudja úgy megnézni, hogy hatása alá ne kerüljön.
Pedig a történet tényleg elférne a ponyván is, ha belegondolunk, ha csak hallanánk, már-már abszurd lenne. De gondoljunk csak bele, 1942-t írunk, amikor Michael Curtis, alias Kertész Mihály megcsinálja ezt a filmet. Még semmi nem dőlt el, sőt, a németek és szövetségeseik fenyegetőek az egész világra nézvést. Innentől a sivatagi romantika már mindenkinek az életébe vág. Innentől a Casablancában a továbbutazásra váró és rettegő európai emberek már nem csak kuliszszák.
Rick sem egy egyszerű noir alak, egy klisé, a titokzatos múltú, mindig hűvös, megközelíthetetlen férfi, akinek valami nagyon nyomja a lelkét – a figura, amit Humphrey Bogart álmából felkeltve is hozott a legtökéletesebben. Rick innentől tényleg az a kockázati tényező, akin sorsok bukhatnak meg – ikonikus cigarettázása csak emeli a feszültséget (apropó cigi, ha már a Ponyvaregény plakátján le kellett pacázni Mia kezében a cigit, milyen megoldás várható a Casablanca esetében?). Kockázati tényező, mint Louis Renault prefektus, aki tán a legrealisztikusabb figura az egész filmben: romlott, hiú, helyezkedő, korrupt, aki életekről és sorsokról dönt és dönthet, Casablanca ura.
A film újbóli bemutatója egész jól lett időzítve: egy évvel ezelőtt a Keleti pályaudvarnál ugyanígy vártak a lehetőség és veszély földjén a szír, afgán, eritreai menekültek, mint a jómódú amerikaiak, franciák Rick kocsmájában, hogy továbbmenjenek álmaik földjére. És sajnos sokkal több Louis-val futottak össze, mint Rickkel.
De vissza a filmhez: az aktuálpolitikai valóságban morális kérdések keverednek össze szerelmiekkel – amióta az emberiség írásra adta a fejét, ez az egyik alapproblémája. De a Casablanca esetében ez a probléma egy sorskérdéssel is összefügg, hála Bogartnak. Mert Rickje nemcsak afféle őrlődő Bánk bán, hanem egy negyvenes évei közepét taposó férfi. Aki már tudja, hogy milyen érzés örökre elveszteni valamit. Aki már tudja, hogy milyen élet van neki megírva a nagykönyvben. És ezekben az emberekben lobban fel leginkább és legerősebben a vágy ennek a nagykönyvnek az átírására. És ez nem valami hiúsági kérdés, ez az egyik legfontosabb kérdés: hogy hogyan jó és kell élni, mibe érdemes és mibe nem szabad beletörődni.
Mindezt gördülékenyen, érzékenyen, az As Time Goes By klasszikus dallamaival fűszerezve adja elő Kertész. És persze a megfelelő női főszereplővel: Ingrid Bergman hasonlóan tökéletes választás valami egyszervolt és nehezen elérhető boldogság megtestesítőjének, mint Nastassja Kinski volt Wenders Párizs, Texasában.
A humort mondtam már? Mert az is van, a klasszikus What watch? kezdetű minidialógus, amit a Picasso kalandjai is átvett módosítva, és még rengeteg egyéb geg, ami oldja a súlyokat. Ja, és persze az ikonikus mondatok és jelenetek a macskajajos bjutiful frendsipig – nem is folytatom.
Mondom, minden összejött. És máig össze is jön minden egyes megnézésre.
Egy film az élet eltöltéséhez.
Játszd újra, Sam!
Casablanca (12)
Amerikai, fekete-fehér, szinkronizált film
Rendező: Kertész Mihály
Főszereplők: Humphrey Bogart, Ingrid Bergman, Paul Henreid, Claude Rains, Peter Lorre, Conrad Veidt, S.Z. Sakall, Sydney Greenstreet
102 perc
Forgalmazó: Pannonia Entertainment
Már a mozikban
Pedig a történet tényleg elférne a ponyván is, ha belegondolunk, ha csak hallanánk, már-már abszurd lenne. De gondoljunk csak bele, 1942-t írunk, amikor Michael Curtis, alias Kertész Mihály megcsinálja ezt a filmet. Még semmi nem dőlt el, sőt, a németek és szövetségeseik fenyegetőek az egész világra nézvést. Innentől a sivatagi romantika már mindenkinek az életébe vág. Innentől a Casablancában a továbbutazásra váró és rettegő európai emberek már nem csak kuliszszák.
Rick sem egy egyszerű noir alak, egy klisé, a titokzatos múltú, mindig hűvös, megközelíthetetlen férfi, akinek valami nagyon nyomja a lelkét – a figura, amit Humphrey Bogart álmából felkeltve is hozott a legtökéletesebben. Rick innentől tényleg az a kockázati tényező, akin sorsok bukhatnak meg – ikonikus cigarettázása csak emeli a feszültséget (apropó cigi, ha már a Ponyvaregény plakátján le kellett pacázni Mia kezében a cigit, milyen megoldás várható a Casablanca esetében?). Kockázati tényező, mint Louis Renault prefektus, aki tán a legrealisztikusabb figura az egész filmben: romlott, hiú, helyezkedő, korrupt, aki életekről és sorsokról dönt és dönthet, Casablanca ura.
A film újbóli bemutatója egész jól lett időzítve: egy évvel ezelőtt a Keleti pályaudvarnál ugyanígy vártak a lehetőség és veszély földjén a szír, afgán, eritreai menekültek, mint a jómódú amerikaiak, franciák Rick kocsmájában, hogy továbbmenjenek álmaik földjére. És sajnos sokkal több Louis-val futottak össze, mint Rickkel.
De vissza a filmhez: az aktuálpolitikai valóságban morális kérdések keverednek össze szerelmiekkel – amióta az emberiség írásra adta a fejét, ez az egyik alapproblémája. De a Casablanca esetében ez a probléma egy sorskérdéssel is összefügg, hála Bogartnak. Mert Rickje nemcsak afféle őrlődő Bánk bán, hanem egy negyvenes évei közepét taposó férfi. Aki már tudja, hogy milyen érzés örökre elveszteni valamit. Aki már tudja, hogy milyen élet van neki megírva a nagykönyvben. És ezekben az emberekben lobban fel leginkább és legerősebben a vágy ennek a nagykönyvnek az átírására. És ez nem valami hiúsági kérdés, ez az egyik legfontosabb kérdés: hogy hogyan jó és kell élni, mibe érdemes és mibe nem szabad beletörődni. Mindezt gördülékenyen, érzékenyen, az As Time Goes By klasszikus dallamaival fűszerezve adja elő Kertész. És persze a megfelelő női főszereplővel: Ingrid Bergman hasonlóan tökéletes választás valami egyszervolt és nehezen elérhető boldogság megtestesítőjének, mint Nastassja Kinski volt Wenders Párizs, Texasában.
A humort mondtam már? Mert az is van, a klasszikus What watch? kezdetű minidialógus, amit a Picasso kalandjai is átvett módosítva, és még rengeteg egyéb geg, ami oldja a súlyokat. Ja, és persze az ikonikus mondatok és jelenetek a macskajajos bjutiful frendsipig – nem is folytatom.
Mondom, minden összejött. És máig össze is jön minden egyes megnézésre.
Egy film az élet eltöltéséhez.
Játszd újra, Sam!
Casablanca (12)
Amerikai, fekete-fehér, szinkronizált film
Rendező: Kertész Mihály
Főszereplők: Humphrey Bogart, Ingrid Bergman, Paul Henreid, Claude Rains, Peter Lorre, Conrad Veidt, S.Z. Sakall, Sydney Greenstreet
102 perc
Forgalmazó: Pannonia Entertainment
Már a mozikban