A humorérzék a túlélés záloga
2016. október 13. / Jónás Ágnes

Straub Dezső évekig dolgozott gyógyszerkészítőként, mégis a színpadon és a humorban találta meg az orvosságot. Négy évvel ezelőtt Böröndi Tamással közösen, önerőből támasztotta fel a
Vidám Színpadot Óbudán. A hatvanöt éves múltra visszatekintő színház művészeti vezetőjével az elmúlt évek tapasztalatairól, az új évadban rá váró szerepekről és a feledékenység előnyeiről is beszélgettünk.

Hogyan értékeli az Eurocenterben berendezkedett színház elmúlt négy évét?
S.D.: AVidám Színpad hatvanöt éve létezik, tehát egy megszűnt színház azonos formában került vissza a köztudatba, de kellett ez a néhány év ahhoz, hogy az a közönség, amelyik az elmúlt hat évtized során megkedvelt bennünket, megszokja az új helyszínt. Szerencsére sokkal hamarabb visszataláltak hozzánk, mint azt remélni mertük, ráa­dá­sul már a fiatalabb korosztályt is a közönség soraiban kö­szönt­het­jük, ugyanis a nagymamák az unokáikat is magukkal hozzák.

A Vidám Színpad működésén Böröndi Tamással egymást kiegészítve fáradoznak. Hogyan osztják fel egymás között a feladatokat?
S.D.: Tamás irányító típus, a technikai dolgokkal, a menedzseléssel szeret foglalkozni, én művészeti vezetőként a kreatív háttérmunkáért, a sajtókommunikációért, a színdarabok ki­vá­lasz­tá­sáért, azok színpadra állításáért, a színészgárda és az alkotók összeállításáért felelek, a szlogeneket pedig az általam is elismert Straub Művek Szlogengyár szolgáltatja.

Az új évad bemutatói közül mely darabokban láthatjuk önt, milyen figurák bőrébe bújik?
S.D.: Találtunk egy tüneményes darabot, melyet le is fordíttattunk: a Fütyülök rád című zenés vígjáték egy fiatal művészpáros életébe enged bepillantást. Egy nap betoppannak lakásukba a fiú szülei, a két va­la­mi­ko­ri híres sztár, akikre manapság már a kutya se kíváncsi. A két generáció nem igazán tud megférni egymás mellett – erről a konfliktusról szól a darab, melyet színesít a Beleznay Endre által megformált lakáj figurája. Az idős párost Oszvald Marikával szeretném eljátszani. Jó apropó lenne e produkció arra is, hogy fel­hasz­nál­juk azokat a régi felvételeket, amelyeken Marika és jómagam huszonöt évesen vagyunk láthatók. Karácsonykor mutatjuk be régi sikerdarabunkat, a Család ellen nincs orvosságot, és tervben van, hogy a Prosztatákban is játszom. Utóbbi négy öreglegényről szól, akik nem akarnak hazamenni a kocsmából az asszonyaikhoz. Két gyermekdarabban is gondolkodunk – Várkonyi András színész-író barátom Szu­per­mancs című mesejátékában tűnök majd fel.

A kis Dezsőt egy örökmozgó, szerepelni szerető, komikus vénával jócskán megáldott gyereknek tudom elképzelni. Ilyen volt?
S.D.: A nyári napközis táborokban, a Gellérthegyen sokak számára világossá vált, hogy megvan bennem az a bizonyos bohócvéna. Rendszeresen szerveztek itt Ki mit tud? jellegű megmérettetéseket, melyek során lehetőségem nyílt arra, hogy társaimmal jeleneteket dramatizáljak. Mondanom sem kell, leggyakrabban mi nyertünk. A színművészetin két dolog bizonyosodott be: kreatív vagyok, és folyton a hülyeségen jár az eszem. Szerencsére komikusi képességem kibontakoztatására később számos lehetőségem nyílt a József Attila Színházban és később a Vidám Színpadon Bodrogi Gyula mellett.
Mindezt megelőzte egy gyógyszeripari „kalandozás”, ugyanis négy éven át gyógyszerkészítő laboránsként dolgozott a Chinoinban.
S.D.: A szüleim munkásemberek voltak, és úgy gondolták, hogy ha az ő gyerekük fehérköpenyes szakmát választ, az nagy előrelépés lesz. Igaz, a Chinoinban én leginkább kékköpenyben és gumicsizmában dolgoztam, kemény fizikai munkát végeztem, de a mai napig büszke vagyok erre, mert szerintem ennek köszönhető, hogy éppolyan könnyedén találom meg a közös hangot a melós emberekkel, mint például a színészekkel.

Miért választottam mégis inkább a színpadot?
S. D.: Egy időben a furoxon nevű anyagon dolgoztunk, amely egy kénalapú, rettentően büdös, sárga anyag. Bőrre kerülve nagyon nehezen jön le. Egy kánikulai napon épp hazafelé tartottam villamossal, amikor a mai Széll Kálmán téren, a mai Mammut Bevásárlóközpont előtt a villamosforgalmi akadály miatt megállásra kényszerült. Ültem a kocsiban, izzadtam, a furoxonos sárga lé még a fülemből is folyt, és mivel az anyagnak szaga is volt, az utasok igyekeztek minél távolabb állni tőlem, közben valaki a villamos mellett friss kátrányt terített az aszfaltra. Ekkor eldöntöttem: na, ezt már nem csinálom tovább! Éneket kezdtem tanulni, majd felvettek a színművészeti musical szakára.

Önt főleg komédiákból ismeri a közönség, noha komolyabb szerepekhez is bőven volt szerencséje. Óhatatlanul belekerült egy skatulyába.
S.D.: Szerintem sokan szeretnének benne lenni egy skatulyában. Ha rajtam múlna, folyton verseket szavalnék, és megható elbeszéléseket mondanék, de a közönség valószínűleg megdobálna rohadt paradicsommal. A publikum mindig kiválasztja, amire szüksége van a művészből. Belőlem inkább a komikus Straub Dezsőre voltak kíváncsiak, és amit a közönség óhajt, az nem kérés, hanem végrehajtandó parancs. Azt csak az után engedhetem meg magamnak, hogy egy szép szerelmes verset is elszavaljak, ha előtte már megadtam az embereknek, hogy jól érezzék magukat.

Terápia, túlélés vagy az élet fájdalmas dolgainak elfojtását szolgáló eszköz – melyik illik ezek közül leginkább az ön humorértelmezésére?
S.D.: A humor a két ember közti legrövidebb távolság. Meggyőződésem, hogy a humorérzék a túlélés legfontosabb záloga. Azok, akiknek humorérzékük volt, a haláltáborból is vissza tudtak jönni. A bol­dog­ság­nak is ez a két alappillére: a humorérzék és a feledékenység. Ha el tudom felejteni a sérelmeimet, és nem hordozom azokat magamban, mert van bennem elegendő humor, akkor nem mérgezem a más hülyesége miatt önmagamat. Ezért gyorsan megírtam a saját sírversemet, de nevezhetjük ars poeticának is: Nekem holnapom nincs, csak mám van, mert ilyen hülye szakmám van!