2017. március 14. / Dercsényi Dávid
Az élet szépen igazodott a fikcióhoz: amikor megszületett a film ötlete, még mindenki arra számíthatott, máshogy lesz, ám mire ideért, megismétlődött a filmbeli felállás. Azaz: egy nő távol került a hatalomtól, kiűzettetett a Paradicsomból. Aztán ezzel be is fejeződik a hasonlóság Jackie
Kennedy és Hillary Clinton között. De a veszteség érzése, amely a Jackie-ben pontszerű, eseményszerű mivoltából lassan tengerré szélesedik, erős és ugyanaz.
Pablo Larraín rendező egyszer már bizonyította, hitelesen tud bánni a politikai kétségbeesés világával, a Santiago ’73 ugyanabból az elveszettségérzésből származik, mint a Jackie, még ha egy állampuccs és kialakuló diktatúra fojtogató irracionalizmusa más jellegű is, mint egy politikai merényleté. A fojtogatás a lényeg, mintha egy rossz álom vagy módosított tudatállapot képeit látnánk. Nem emlékfilm ez, Jackie, akit a Fehér Ház és az elnöki PR először a butuska háziasszony szerepébe kényszerített, hogy aztán a történelem az özvegyébe lökje, egy nála nagyobb erők által taszigált ember, aki megpróbálja megérteni, ami történt vele. És ez nem megy anélkül, hogy a transzcendens szférát ne érintenénk – John Hurt utolsó szerepei egyikében épp arról kellett beszéljen, hogy megy tovább az élet, hogy ébred fel bármelyik rémálom után az ember, és költi el reggelijét.
De nyilván Natalie Portman a lényeg, tökéletesen vette át Jackie Kennedy nyávogós hanglejtését, a kamera folyton az arca előtt (és el is bírja), és a Fekete hattyú óta tudjuk, hogy milyen hatásosan tudja hozni a megborult karaktert – nem lenne meglepő, ha február 26-án az ő nevét olvasnák fel az Oscar-győztes színésznő kategóriában. Egyszerre szép és megtört, erős, elszánt és gyönge, törékeny. Kár, hogy bizonyos megfontolások miatt nyilvánvalóan esztétikai kompromisszumokat kötött a film, illetve nem tud, nem tudhat elszakadni bizonyos közmegegyezésektől, amelyekhez képest kell megfogalmazza magát bizonyos helyzetekben, hisz Kennedy elnök alakja így is, úgy is legendás, szimbolikus. Ezért csak korlátozottan tud lehengerelni a Jackie, bár kétségtelen teli van nagyon erős jelenetekkel és pillanatokkal. A glisszandós vonósok uralta filmzenétől a tökéletes, bugyirózsaszín First Lady-kosztümig ki van találva ez a film, és ha még autonómabb módon lehetett volna a rendezőnek végigmennie az esztétikai elképzelésein, most nemcsak egy fantasztikus alakítást, hanem egy fantasztikus filmet is ünnepelhetnénk. Így maradjunk a jónál.
Jackie (16)
Amerikai-chilei-francia, feliratos film
Rendező: Pablo Larraín
Főszereplők: Natalie Portman, Peter Sarsgaard, Greta Gerwig, Billy Crudup, John Hurt, John Carroll Lynch, Richard E. Grant
100 perc
Forgalmazó: Mozinet
Már a mozikban
Kennedy és Hillary Clinton között. De a veszteség érzése, amely a Jackie-ben pontszerű, eseményszerű mivoltából lassan tengerré szélesedik, erős és ugyanaz. Pablo Larraín rendező egyszer már bizonyította, hitelesen tud bánni a politikai kétségbeesés világával, a Santiago ’73 ugyanabból az elveszettségérzésből származik, mint a Jackie, még ha egy állampuccs és kialakuló diktatúra fojtogató irracionalizmusa más jellegű is, mint egy politikai merényleté. A fojtogatás a lényeg, mintha egy rossz álom vagy módosított tudatállapot képeit látnánk. Nem emlékfilm ez, Jackie, akit a Fehér Ház és az elnöki PR először a butuska háziasszony szerepébe kényszerített, hogy aztán a történelem az özvegyébe lökje, egy nála nagyobb erők által taszigált ember, aki megpróbálja megérteni, ami történt vele. És ez nem megy anélkül, hogy a transzcendens szférát ne érintenénk – John Hurt utolsó szerepei egyikében épp arról kellett beszéljen, hogy megy tovább az élet, hogy ébred fel bármelyik rémálom után az ember, és költi el reggelijét.
De nyilván Natalie Portman a lényeg, tökéletesen vette át Jackie Kennedy nyávogós hanglejtését, a kamera folyton az arca előtt (és el is bírja), és a Fekete hattyú óta tudjuk, hogy milyen hatásosan tudja hozni a megborult karaktert – nem lenne meglepő, ha február 26-án az ő nevét olvasnák fel az Oscar-győztes színésznő kategóriában. Egyszerre szép és megtört, erős, elszánt és gyönge, törékeny. Kár, hogy bizonyos megfontolások miatt nyilvánvalóan esztétikai kompromisszumokat kötött a film, illetve nem tud, nem tudhat elszakadni bizonyos közmegegyezésektől, amelyekhez képest kell megfogalmazza magát bizonyos helyzetekben, hisz Kennedy elnök alakja így is, úgy is legendás, szimbolikus. Ezért csak korlátozottan tud lehengerelni a Jackie, bár kétségtelen teli van nagyon erős jelenetekkel és pillanatokkal. A glisszandós vonósok uralta filmzenétől a tökéletes, bugyirózsaszín First Lady-kosztümig ki van találva ez a film, és ha még autonómabb módon lehetett volna a rendezőnek végigmennie az esztétikai elképzelésein, most nemcsak egy fantasztikus alakítást, hanem egy fantasztikus filmet is ünnepelhetnénk. Így maradjunk a jónál.
Jackie (16)
Amerikai-chilei-francia, feliratos film
Rendező: Pablo Larraín
Főszereplők: Natalie Portman, Peter Sarsgaard, Greta Gerwig, Billy Crudup, John Hurt, John Carroll Lynch, Richard E. Grant
100 perc
Forgalmazó: Mozinet
Már a mozikban