„A leromboltat építsd fel…”
2017. augusztus 28. / Kovács Emőke / Vörösmarty Színház

Székesfehérváron idén augusztusban ötödik alkalommal rendezi meg a Koronázási szer­tar­tás­já­té­kot dr. Szikora János, a Vörösmarty Színház igazgatója. Az elmúlt négy év királyait megformáló színészekkel, Varju Kálmánnal, Makranczi Zalánnal, és Száraz Dénessel beszélgettünk.

Te voltál az első Koronázási szertartásjáték főszereplője. A műfajt illetően milyen gondolatokkal kezdtél neki 2013-ban a pró­ba­fo­lya­mat­nak?
V. K.: Amikor felkért rá Szikora János, hirtelen nem tudtam hová tenni, először a rockoperára gondoltam, de a beszélgetésből gyorsan kiderült, hogy ez valami egészen más, és a koronázási szertartást fogjuk feleleveníteni. Nem tudtam elképzelni, milyen formát ölthet majd, aztán a próbák során körvonalazódott, hogy egy egészen komplex, érdekes elképzelése van Jánosnak, amibe könnyen beilleszkedtem. Nem klasszikus értelemben vett szerepformálásról volt szó, így egy egészen különleges előadás született. Egy adott ponton teljesen belefeledkeztem abba, hogy én vagyok a főszereplő, a produkció egészére tekintettem, annyira sokszínű volt maga a szertartásjáték, hogy magával ragadott.

Több mint ezer év távlatából milyen személyes képet tudtál felépíteni magadban Szent István királyról?
V. K.: Volt egy érdekes pillanata a próbának, amikor körülbelül 15 percig kellett tartanom egy kardot egy kézzel. Amikor először felemeltem, akkor úgy éreztem, hogy 3 percnél tovább nem bírom tartani. Aztán arra gondoltam, hogy István király biztos rendíthetetlenül tartaná, és ebben összpontosult – ha lehet ilyet mondani – maga az, amit a szerepről gondoltam.

Mitől más a Koronázási szertartásjáték, mint általában a szabadtéri színházi előadások?
V. K.: Olyan történelmi pillanatokat ragad meg, amelyek az átlagember számára feledésbe merülnek egy idő után. 2013-ban több alkotótársammal együtt úgy éreztük, hogy a Koronázási szertartásjáték egy szép folyamat kezdete, ami által talán felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy ápoljuk azoknak a történelmi pillanatoknak az emlékét, amelyekre büszkék lehetünk.


Amikor Szent László szerepére készültél, szükségét érezted annak, hogy a kor történelmi háttérével is napirenden légy?
M. Z.: Történelem szakosnak készültem, mielőtt színészi pályára adtam volna a fejem, úgyhogy nem kezdtem hiányos ismeretekkel a szertartásjáték próbáit. Szent Lászlót az egyik legnagyobb jelentőségű királyunknak tartom, a történészek is azt mondják, hogy kiemelkedő harcos képességei mellett felvilágosult gondolkodó volt, ami a mai napig sok mindenben érezteti a hatását. A próbafolyamat előtt elmentem Szent László hermájához, mert úgy éreztem, egy ilyen szakrális esemény megkívánja tőlem. A szakralitás kérdése Magyarországon sajnos vagy tévúton, vagy gyerekcipőben jár. Az utóbbi pár száz évben a magyarok úgy álltak hozzá a szakrális örökségünkhöz és hagyományainkhoz, hogy ugyan időről időre felelevenítették, de kikopott a mögötte lévő hit és arra a kérdésre a válasz, hogy miért is csinálták őseink eredetileg. A szakralitás attól függetlenül működik, hogy az ember tudatosan vagy öntudatlanul áll hozzá.

Ezer év távlatából milyennek körvonalazódik számodra Szent László személye?
M. Z.: Szent László többször kijelentette, hogy nem akar király lenni, ennek ellenére mégis megkoronázták, innentől kezdve százszázalékosan helytállt, vasszigorral tartatta be a törvényeket. Akkor szüksége is volt az országnak egy emberre, aki megmondja, merre van az előre. Ő kérte István szentté avatását a Vatikántól, ezt azért fontos megemlíteni, mert István az ő nagyapját, Vazult megcsonkíttatta és megölette, de ezen felülemelkedve mégis megtette ezt a lépést, hogy az országot Szent István emléke által is össze tudja fogni. Szerintem mindez hihetetlen nagy formátumú emberségre vall.

Mitől más a Koronázási szertartásjáték, mint általában a szabadtéri színházi előadások?
M. Z.: Ha tényleg el szeretnék rugaszkodni a kicsiny valóságunktól, és arról beszélhetek, amiben hiszek, akkor azt gondolom, hogy a koronázás szertartása egy ország vezetője és az Isten közötti szerződés. A mai kaotikus világban, amikor az emberek nem tudják, hogy miben, miért higgyenek, és ebből rengeteg fájdalom, keserűség és frusztráció származik, szerintem fontos időről időre megmutatni azt az értékrendet, hitvilágot, amely évszázadokon keresztül összetartotta ezt az országot. Hiszek abban, hogy egy icipici rezdülés történik annak a több ezer embernek a lelkében, akik látták.


Amikor Könyves Kálmán szerepére készültél, szükségét érezted annak, hogy a kor történelmi háttérével is napirenden légy?
E. A.: Igyekeztem részletesen utána olvasni Könyves Kálmán életének és korának részleteiről, mert fontosnak éreztem, hogy tájékozott legyek. Emellett örömömet is leltem a kutakodásban, ám kiderült, nincs is olyan sok könyv, amelyből válogatni lehetne, de Font Márta Könyves Kálmán és kora című könyve sokat segített a felkészülésben. Például az Álmos herceggel való feszültségeket bemutató jelenetekben segítségül szolgált, hogy a testvéri kapcsolatuk konfliktusait az olvasmányaim alapján jobban megis­mertem.

Kilencszáz év távlatából milyen képet tudtál felépíteni magadban Könyves Kálmánról?
E. A.: Óriási ellentmondások szövik át az életét. Az iskolai tudásunk emlékeire hagyatkozva azt mondhatjuk, hogy megszilárdította a királyság kereteit, határon belüli és kívüli békét teremtett, uralkodása alatt megerősödött az ország. Ami számomra fontos: gazdagabban – a szó nem csak elsődleges értelmében – adta át az országot, mint ahogy megkapta. Ez a mai világban is irányadó lehetne minden vezetőnek. Amellett, hogy egy rendkívül művelt emberről beszélünk, a háborúban is komoly erőt képviselt, jól jött ki a csatákból.

Ha egy nagy konfliktust kellene megemlítened az életéből, akkor az egyértelműen az Álmos herceggel való folyamatos testvéri viszály lenne?
E. A.: A testvére háromszor tört az életére, elárulta, sereget szervezett ellene, Kálmán pedig mindháromszor türelemre intette magát és megbocsátott, de büntetést szabott ki rá, például elvette különböző jogait és birtokait, vagy katonai felügyelet alá helyezte. Hatalmas belső konfliktus és teher lehetett ez, tele félelemmel, erkölcsi dilemmával. A testvérharc lezárását – Álmos megvakíttatását és saját, még kisgyermek fia királlyá koronázását – követően azonban a sors valódi drámát produkált, hiszen II. István, Kálmán fia utód nélkül halt meg, és nem maradt más trónörökös, mint Vak Béla, Álmos fia, akit Kálmán vakíttatott meg.

Mitől más a Koronázási szertartásjáték, mint általában a szabadtéri színházi előadások?
E. A.: A helyszín jelentőségétől és attól, hogy ez szertartásjáték. A lazább szerkezetű, inkább csak történelmi áttekintést nyújtó forgatókönyvhöz megfelelő játékstílust kell kialakítanunk. Így emlékeztetjük a nézőt történelmünk egy-egy meghatározó pillanatára.


Amikor II. (Vak) Béla szerepére készültél, fontos volt számodra, hogy a történelmi kort is alaposabban megismerd?
Sz. D.: Anyukám történelemtanár volt, és már előző évben is (2015-ben, Könyves Kálmán Koronázási szertartásjátékánál) tőle kértem segítséget, amikor Álmos herceg szerepének megformálására készültem. Több könyvet is ajánlott, amelyekből utánajártam, milyen asszony volt a felesége, a vakságát mennyire használták ki, és miért menekült az alkoholizmusba.

Kilencszáz év távlatából milyen képet tudtál felépíteni magadban II. (Vak) Béláról?
Sz. D.: Magában gyötrődő, halk szavú, visszafogott személyiségnek képzelem. Ilona, a felesége − aki határozott, erőskezű asszony volt − irányította II. Béla életét, ő rendelte el a kivégzéseket, amelyek során a Könyves Kálmánhoz hű embereket megölték. Szerintem nagyon szerette volna jól irányítani az országot, kevesebb kivégzéssel, több békével, de ezt a fogyatékossága miatt képtelen volt megvalósítani. A felesége helyette döntött, emiatt Kálmán marcangolta magát, hiszen bármennyire próbálta érvényesíteni az akaratát, folyamatosan falakba ütközött.

Mitől más a Koronázási szertartásjáték, mint általában a szabadtéri színházi előadások?
Sz. D.: A Szertartásjátékoknak különlegesebb a helyszíne, mint bármely más szabadtéri előadásnak. Ezen a történelmi emlékhelyen, a koronázási templom romjai fölött játszani felemelő érzés. Ahogy teltek az évek, az előadásban egyre több színházi jelenet kapott helyet a szertartás rítusa mellett. A grandiózus látvány gyönyörű, és az óriásbábok különleges elemeltséget adnak.

Forrás: Vörösmarty Színház