Kijózanító, felkavaró, provokatív
2017. november 14. / Dercsényi Dávid

Ha új Haneke-filmet mutatnak be a mozik, az mindig ok az örömre, de olyan öröm ez, amit, ha nem vagyunk elővigyázatosok, könnyen megemlegethet a mégoly dörzsölt mozista is. Michael Haneke új filmje, a Happy End már a mozikban – következzen egy kis használati utasítás a jómódú nihil osztrák nagymesteréhez.
[kep3]
Korunk szava az akadálymentesítés, nagyjából mindent megpróbálunk minél könnyebben áthidalhatóvá, elintézhetővé, gördülékenyebbé tenni. Az osztrák Michael Haneke és filmjei ennek a teljes antitézise: legyen minél kényelmetlenebb a filmjeit megnézni, értelmezni, a helyükre tenni. Van benne egy csokorral az osztrák művészekre jellemző önostorozásból, amivel a jól nevelt, polgári, ezért hazug, képmutató Ausztriát illetni szokták, már vagy száz éve. De kap az arcába a nagypolgárságtól kezdve Hollywoodon át maga az öregség is. Talán mégsem arról van szó, hogy Haneke azt mondaná, nincsen remény. Inkább arról, hogy attól, hogy nem hazudunk magunknak, autentikusabbak leszünk. Nem, a kultúra nem tesz minket jobb emberré. A társadalmi konvenciók csak álcák. Az ember ördögi természete megmarad. Az ember ösztönlény. Mindig is az volt, az lesz. Az öregedés, a halál felé menetelés gusztustalan, és próbára teszi azt, aki ezt közelről nézi.
Német nyelvterületen a művészet egyszer már beállt a politika mögé, és kiszolgálta, hazudott neki, abból pedig hatalmas katasztrófa lett. Haneke annak a pártján áll, hogy ezt még egyszer nem szabad elkövetni, sőt, folyamatosan küzdeni kell a hazugságok ellen. Ráadásul mindezt még csak ki sem mondja senki, nekünk kell a fejünkre borítani a bilit, ha elfogadjuk a kihívást. Nincsenek mentőövek, mindaz az apparátus, amely a szórakoztatásra készült filmekben a biztonsági öv szerepét tölti be, hiányzik. Fájni fog.
Kevés a fogódzó, a Rejtélyben mindannyiunk lelkiismerete és bűnei is ugyanúgy a film szereplőivé válnak – rólunk mit lehetne felvenni? Megdolgoztat, átver, összezavar, kinevet. Kapsz a pofádba Hanekétől. Sokszor mondja, a film dialógus, nem marad meg a vásznon – amikor apróra töpörödve kijövünk a moziból, nem épp a dialógusra gondolunk.
Nincs közel a saját filmjeihez, eltávolítja magát, ezért az az opció sem játszik, hogy élvezkedik, szenvedéspornót csinál. Természetesen nem bánik kesztyűs kézzel a színészeivel sem. A Funny Games remake-jének forgatásán Naomi Watts könnyekben tört ki, mert úgy érezte, Haneke bábuként bánik vele, a Szerelem forgatásán pedig a 85 éves Emmanuelle Riva nem hitte el, hogy tényleg meztelenre kell vetkőznie. Nincs menekvés nekik sem. Tegyük hozzá, a Szerelemben két ikon képét is agyonvágja, a fiatal és üde Riva és Trintignant arca, teste is áldozatul esik annak, amit az idő tesz, mégsem valamiféle hamis romantika, giccses elmúlásszirup keletkezik.
„Bevallom, megerőszakolom a közönséget” – mondta 2006-ban. – „A függetlenségbe erőszakolom őket.” Erőszak, és hullanak is emberek-állatok a filmekben: lovak, disznók, halak, kutyák, a hierarchia legalján álló szerencsétlenek. Hatalom, hierarchia, erőszak – Michel Foucault nyomna egy like-ot.
Valljátok be a bűneiteket. Nem lesz kellemes, de ha elhallgatjátok őket, csak rosszabb lesz, olyan világban éltek továbbra is, mint a filmjeim – talán ez a humanista olvasata Hanekének. Kijózanító, felkavaró, provokatív.