2018. január 22. / Jónás Ágnes
Tompos Kátya kivételes énektudásából a Valami Amerika 2-ben kaphattunk először ízelítőt, színházi szerepei mellett azóta is szívesen kalandozik a világzene, a jazz és a pop világában, 2013-ban jelent meg első szólólemeze Keresztül Európán címmel, ez év májusában pedig napvilágot
látott új, Holdjárat című albuma. A dallamok iránti szeretetének gyökereiről és az új korong kínálta varázslatos zenei utazásról a Jászai Mari-díjas színész-énekesnővel beszélgettünk.
Négy éve Keresztül Európán címmel jelent meg első szólólemezed, idén májusban Holdjárat című albumoddal jelentkeztél. Mi ihlette a mostani lemezt, milyen dalok kerültek a korongra?
T. K.: Ez a lemez útkeresésről, szerelemről, életről, filozófiáról szól. A Keresztül Európán lemez dalai angol, francia, bolgár, magyar és orosz nyelven csendültek fel, hidat képezve ezzel nyelvek és zenei stílusok között, ezzel szemben a Holdjárat minden dala magyarul van. Mivel minden napomat a színházban töltöm, csak előadások után, éjszaka tudtam időt szakítani a szövegírásra, esténként szállt meg az ihlet. Az éjszakai megváltozott fényviszonyok, a Hold és a csillagok határozzák meg a szövegek hangulatát. Holdjárat az albumon szereplő egyik dal címe is, mely elvágyódó emberekről szól, akik várják, hogy jöjjön a Holdjárat, s elrepítse őket egy másik világba. A bensőséges, hol elgondolkodtató, hol vicces, de mélyen a lélekből fakadó történeteket mind-mind az élet ihlette, mindegyik dal egy másfajta szín a lemez palettáján. Izgalmas belegondolni, hogy ugyanazt az égitestet látták éjjelente a pár száz évvel előttünk élők, ha felnéztek az égboltra, mint mi. Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a csillagok állásának, a holdfázisok hatnak a pszichénkre, a szervezetünkre.
Hrutka Róbert már korábbi lemezed dalait is segítette a megfelelő köntösbe bújtatni, a Holdjárat készítésénél pedig szerzőtársakká váltatok.
T. K.: Hrutka Róbert biztatására kezdtem el dalszövegeket írni, de az ő zenei stílusa, a lírai világ, a pop-rock vonal lett a meghatározó csapásirány. Eddig ahhoz voltam szokva, hogy mások szövegeit adjam elő és alakítsam azokat magamra, most azonban új kapukat nyitott meg előttem a szövegalkotás. Kíváncsi voltam a saját kapacitásomra, vagyis arra, hogy ha az a feladat, hogy írjak szöveget, akkor a sok színházi munka mellett mi az, ami engem inspirál, amit szeretnék kifejezni. Korábban rendszeresen írogattam verseket, egy időben naplót is vezettem, de sose gondoltam volna, hogy ezeket érdemes lenne nyílvánosságra hozni. Megmutattam néhány szövegem Robinak, és legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy nagyon jók. Beindult a fantáziája, elkezdett rájuk dallamokat írni, idővel pedig szerzőtársakká váltunk. Volt, amikor már meglévő zenei anyagra kellett szöveget írnom, de olyan dal is van a lemezen, amit teljes egészében én írtam, a zenét is én komponáltam gitár segítségével.
A Valami Amerika 2-ben kaphattunk először ízelítőt kivételes énektudásodból. A kritikusokat is lenyűgözte az a bombabiztos hang, amivel a Magányos csónakot énekelted. Korán felfigyeltek a tehetségedre?
T. K.: Gimnáziumban kórustag voltam, aztán egyszer a franciatanárom elküldött a Francia Intézetbe egy sanzonversenyre – a Frankofón Fesztivál keretében egy Edith Piaf-sanzont adtam elő. Ekkor énekeltem először profi zenekarral. Itt ismerkedtem meg Orosz Zoltán harmonikással, aki azt tanácsolta, hogy ne csak orosz szakra jelentkezzem érettségi után, hanem próbáljam meg a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is. A színészet ekkoriban még csak távoli álom volt számomra, s én voltam a legjobban meglepve, amikor megtudtam, hogy felvettek.
Ezek szerint mindenki más látta benned a potenciált, csak te nem?
T. K.: Nem éreztem magam még érettnek erre a pályára. Énekelni is csak azért kezdtem el, mert nálam bölcsebbek azt mondták, hogy hasznomra válik. A színészi hivatás felé is mások biztatására fordultam, de azt, hogy az út, amin járok, valóban az én utam, csak később kezdtem érezni, mikor már megvolt a kellő rutin és tapasztalat. Bagó Gizella hangképző mesterem személyiségének és tudásának köszönhetően tudtam fejleszteni az énekhangomat a mostani szintre, a hangi adottságokat pedig részben orosz nagymamámtól örököltem.
Ha jól tudom, a Keresztül Európán című lemezt megelőzte egy európai túra, ami alatt utcazenéltél. Milyen emlékeket őrzöl erről az időszakról?
T. K.: Óriási élmény, tanulmányút és terápia volt, kezdtem jobban rálátni a világra és az emberek reakcióira, s volt időm megbarátkozni a gondolattal, hogy egyszer majd színpadon fogok állni. Orosz Zoltán rendszeresen járt nyaranta utcazenélni Franciaországba. Egy nap megkérdezte, lenne-e kedvem vele tartani, s francia sanzonokat énekelni. Remek lehetőségként tekintettem a közös kalandra, biztos voltam abban, hogy még jól is jön az utcazenélés során szerzett tapasztalat a felvételimhez, ráadásul még önbizalmat, bátorságot is adhat. Nekem egyébként egyáltalán nem volt természetes, hogy kiállok emberek elé énekelni, sőt, azelőtt sosem énekeltem nyilvánosság előtt. Szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen lehet a közönséggel való közvetlen kommunikáció, s hogy milyen hatást vált ki a személyiségem az emberekből.
A szerénykedés egyfajta különleges bájt kölcsönöz neked, s roppant szimpatikus, hogy ennyire nyíltan beszélsz a félelmeidről is.
T. K.: Apukám mentalitását örököltem. A Valami Amerika 2 után sokan megismertek az utcán, azonosítottak a karakteremmel. Folyton azt éreztem, mintha ki kellene magyaráznom magam abból a szerepből, amit a forgatás során magamra szabtam. Kérdezgették, hogy melyik vagyok inkább: a vadóc, bevállalós énekes vagy a visszafogott Vivi. Aztán a Poligamyban és a Coming outban már más hangnemben, érettebb nőként tudtam magam kipróbálni. Mivel színészként folyton változhat a pozíciód, nem tanácsos elszállni. Egyik nap még te vagy a legérdekesebb, másik nap már egy másik ember, épp ezért nekem az a legfontosabb, hogy önmagam számára legyen érdekes az, amit épp csinálok. Igyekszem a számomra kedves feladatokba belekapaszkodni, s élvezettel végezni a munkámat.
látott új, Holdjárat című albuma. A dallamok iránti szeretetének gyökereiről és az új korong kínálta varázslatos zenei utazásról a Jászai Mari-díjas színész-énekesnővel beszélgettünk.
Négy éve Keresztül Európán címmel jelent meg első szólólemezed, idén májusban Holdjárat című albumoddal jelentkeztél. Mi ihlette a mostani lemezt, milyen dalok kerültek a korongra?
T. K.: Ez a lemez útkeresésről, szerelemről, életről, filozófiáról szól. A Keresztül Európán lemez dalai angol, francia, bolgár, magyar és orosz nyelven csendültek fel, hidat képezve ezzel nyelvek és zenei stílusok között, ezzel szemben a Holdjárat minden dala magyarul van. Mivel minden napomat a színházban töltöm, csak előadások után, éjszaka tudtam időt szakítani a szövegírásra, esténként szállt meg az ihlet. Az éjszakai megváltozott fényviszonyok, a Hold és a csillagok határozzák meg a szövegek hangulatát. Holdjárat az albumon szereplő egyik dal címe is, mely elvágyódó emberekről szól, akik várják, hogy jöjjön a Holdjárat, s elrepítse őket egy másik világba. A bensőséges, hol elgondolkodtató, hol vicces, de mélyen a lélekből fakadó történeteket mind-mind az élet ihlette, mindegyik dal egy másfajta szín a lemez palettáján. Izgalmas belegondolni, hogy ugyanazt az égitestet látták éjjelente a pár száz évvel előttünk élők, ha felnéztek az égboltra, mint mi. Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a csillagok állásának, a holdfázisok hatnak a pszichénkre, a szervezetünkre.
Hrutka Róbert már korábbi lemezed dalait is segítette a megfelelő köntösbe bújtatni, a Holdjárat készítésénél pedig szerzőtársakká váltatok.
T. K.: Hrutka Róbert biztatására kezdtem el dalszövegeket írni, de az ő zenei stílusa, a lírai világ, a pop-rock vonal lett a meghatározó csapásirány. Eddig ahhoz voltam szokva, hogy mások szövegeit adjam elő és alakítsam azokat magamra, most azonban új kapukat nyitott meg előttem a szövegalkotás. Kíváncsi voltam a saját kapacitásomra, vagyis arra, hogy ha az a feladat, hogy írjak szöveget, akkor a sok színházi munka mellett mi az, ami engem inspirál, amit szeretnék kifejezni. Korábban rendszeresen írogattam verseket, egy időben naplót is vezettem, de sose gondoltam volna, hogy ezeket érdemes lenne nyílvánosságra hozni. Megmutattam néhány szövegem Robinak, és legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy nagyon jók. Beindult a fantáziája, elkezdett rájuk dallamokat írni, idővel pedig szerzőtársakká váltunk. Volt, amikor már meglévő zenei anyagra kellett szöveget írnom, de olyan dal is van a lemezen, amit teljes egészében én írtam, a zenét is én komponáltam gitár segítségével.
A Valami Amerika 2-ben kaphattunk először ízelítőt kivételes énektudásodból. A kritikusokat is lenyűgözte az a bombabiztos hang, amivel a Magányos csónakot énekelted. Korán felfigyeltek a tehetségedre?
T. K.: Gimnáziumban kórustag voltam, aztán egyszer a franciatanárom elküldött a Francia Intézetbe egy sanzonversenyre – a Frankofón Fesztivál keretében egy Edith Piaf-sanzont adtam elő. Ekkor énekeltem először profi zenekarral. Itt ismerkedtem meg Orosz Zoltán harmonikással, aki azt tanácsolta, hogy ne csak orosz szakra jelentkezzem érettségi után, hanem próbáljam meg a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is. A színészet ekkoriban még csak távoli álom volt számomra, s én voltam a legjobban meglepve, amikor megtudtam, hogy felvettek.
Ezek szerint mindenki más látta benned a potenciált, csak te nem?
T. K.: Nem éreztem magam még érettnek erre a pályára. Énekelni is csak azért kezdtem el, mert nálam bölcsebbek azt mondták, hogy hasznomra válik. A színészi hivatás felé is mások biztatására fordultam, de azt, hogy az út, amin járok, valóban az én utam, csak később kezdtem érezni, mikor már megvolt a kellő rutin és tapasztalat. Bagó Gizella hangképző mesterem személyiségének és tudásának köszönhetően tudtam fejleszteni az énekhangomat a mostani szintre, a hangi adottságokat pedig részben orosz nagymamámtól örököltem.
Ha jól tudom, a Keresztül Európán című lemezt megelőzte egy európai túra, ami alatt utcazenéltél. Milyen emlékeket őrzöl erről az időszakról?
T. K.: Óriási élmény, tanulmányút és terápia volt, kezdtem jobban rálátni a világra és az emberek reakcióira, s volt időm megbarátkozni a gondolattal, hogy egyszer majd színpadon fogok állni. Orosz Zoltán rendszeresen járt nyaranta utcazenélni Franciaországba. Egy nap megkérdezte, lenne-e kedvem vele tartani, s francia sanzonokat énekelni. Remek lehetőségként tekintettem a közös kalandra, biztos voltam abban, hogy még jól is jön az utcazenélés során szerzett tapasztalat a felvételimhez, ráadásul még önbizalmat, bátorságot is adhat. Nekem egyébként egyáltalán nem volt természetes, hogy kiállok emberek elé énekelni, sőt, azelőtt sosem énekeltem nyilvánosság előtt. Szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen lehet a közönséggel való közvetlen kommunikáció, s hogy milyen hatást vált ki a személyiségem az emberekből.
A szerénykedés egyfajta különleges bájt kölcsönöz neked, s roppant szimpatikus, hogy ennyire nyíltan beszélsz a félelmeidről is.
T. K.: Apukám mentalitását örököltem. A Valami Amerika 2 után sokan megismertek az utcán, azonosítottak a karakteremmel. Folyton azt éreztem, mintha ki kellene magyaráznom magam abból a szerepből, amit a forgatás során magamra szabtam. Kérdezgették, hogy melyik vagyok inkább: a vadóc, bevállalós énekes vagy a visszafogott Vivi. Aztán a Poligamyban és a Coming outban már más hangnemben, érettebb nőként tudtam magam kipróbálni. Mivel színészként folyton változhat a pozíciód, nem tanácsos elszállni. Egyik nap még te vagy a legérdekesebb, másik nap már egy másik ember, épp ezért nekem az a legfontosabb, hogy önmagam számára legyen érdekes az, amit épp csinálok. Igyekszem a számomra kedves feladatokba belekapaszkodni, s élvezettel végezni a munkámat.