PM Online | Színház

A székesfehérvári Vörösmarty Színház, noha egyelőre csak virtuálisan, de már a következő évadra készül egy óriási vállalkozással. A 2018-as négyrendezős Az ember tragédiája után útjára indul Az ember tragédiája 2.

A madáchi gondolatösvényre ezúttal négy írót hívott meg a társulat négy rendezője (Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Szikora János), hogy együtt folytassák az emberiségtörténetet, és együtt próbáljanak meg egy végső konklúziót levonni. A négy író: Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál. A még formálódó műről a négy íróval beszélgettünk.

Lehet folytatni a madáchi gondolatot a XX-XXI. századba helyezve? Ádám figurája mutathat folytonosságot?
D. L.: Valami olyasmi történt az emberrel a XX. században, amihez nincs meg a képzelete, és nem volt meg a nyelve. Nem tudta szavakkal illetni a lényegét, nem is nagyon lehet. Madách ilyen értelemben nem küzd a nyelvvel, elmondja, hogy mi volt, és hogy mi várható. A Titanic színben az egyik jelenetben szó van arról, hogy az ember a Holdra megy. Ezt el lehet képzelni, ez kaland, nem irracionalitás, nem az abszurd beteljesülése. De Auschwitzt nem lehet elképzelni, akkor sem, ha megtörtént. Hirosimát nem lehet elképzelni, ott valami túlmegy a ráción. Velünk a XX. században egy csomó olyan dolog történt, ami a nyelven túli dimenziókba vezet. Ezzel is szembesülnünk kell. És azzal is, hogy az ember egy rettenetesen nagy túlélő.

M. L.: Madách művének az a dramaturgiai trükkje, hogy rövid szkeccsekből áll, amelyek önmagukban is zárt egészet képeznek. Nyilván ha egyetlenegy évszázadot veszünk szemügyre, akkor az nem tud egy ilyen nagy ívet kiadni, de minthogy olyan súlyos történelmi kataklizmák voltak a XX. században, amelyekre sokkal szórtabban került sor az emberiség múltjában, ez is egy végső számvetésre ad lehetőséget.

T. I.: A mi Tragédia-jegyzeteink nem akarnak az eredeti művel semmilyen szempontból versenyezni. Egyfajta tiszteletteljes reflexió inkább a klasszikusra, kortársi olvasat, néhol ironikus felhangokkal. Ugyanakkor Madách pesszimizmusa a XX. században történtek fényében szelíd idealizmusnak tűnik, talán a legborzasztóbb rémálmában sem feltételezte volna, hogy egy európai kultúrnemzet szisztematikus népirtást fog végrehajtani egy eszelős ideológia nevében, így talán nem csoda, ha a mi jeleneteink még erőteljesebb kérdéseket fogalmaznak meg a „modern” emberiség jövőjével kapcsolatban. Komoly aggodalom szól a szövegekből, hogy merre tart a túlkínálattal felpörgetett, túlingerelt fogyasztói társadalom. A koronavírusjárvánnyal már kaptunk is egyfajta választ... Ádám mindig bízik, ez az alapvetés. Aztán csalódik, de reméli, hogy valahol máshol, valami másban megtalálja az igazságot. Ez ennek a nagy, örök emberi történetnek a motorja.

Z. P.: Ádám nálam kortalan. Pont azért nem öregszik, hogy beléphessen egy ’30-as, ’40-es évekbeli szituációba, és úgy tervezem, hogy a berlini fal leomlásával tetőzi be a maga karriertörténetét. Hiába mondja demokratának magát, inkább arisztokratikus, és egész csúnya szerepekbe is belesodródik. Aztán szeretne megtisztulni, és szeretne a jövőben olyan helyzetekbe kerülni, ahol nem kell a bűn mocsarában meghempergőzni. Sokfelé sodródó, bűnökkel terhes, de a maga módján érdekes és izgalmas figurának képzelem.

Melyik történelmi pillanat, helyszín ihletetett meg?
D. L.: Én úgy estem be ebbe a produkcióba, hogy egy gyászos esemény előzte meg. A Térey Jancsira volt rábízva, és ő elhunyt. Az egyik elképzelés az volt, hogy a Titanichoz fűződő eseményekkel indítsuk el ezt a négy felvonásos történetet. A rendező úr (Szikora János) kért tőlem egy euforikus alapfelütést, ez egy indulás előtti bálban csúcsosodik ki, ahol a kor reprezentatív figurái elevenednek meg. Van egy csomó vezéreszme a korban, a szabadversenyes kapitalizmus, a freudizmus, Nietzsche tézise, miszerint az ember felsőbbrendűvé lehet, és közben Isten meghal. Én azt a lehetőséget választottam, hogy nem Isten és Lucifer között megy a konfliktus, hanem Ádám és Lucifer között. Istent én is megöltem egy kicsit, amennyiben némaságra, hallgatásra ítéltem.

M. L.: Ami engem illet, én arra gondoltam, hogy egy kevéssé tragikus epizódban fogom megmutatni a második világháború előtti helyzetet, legalábbis az emberiség európai részének helyzetét, hogy mi van akkor, amikor egy kiemelkedően tehetséges és kiemelkedően sikeres művész kerül szembe a korszak kihívásaival. Ez a tehetséges művész Picasso, aki minden tervét meg tudja valósítani, aki fürdik a népszerűségben és a dicsőségben, és ezzel együtt ő is ráfázik, mert bizonyos dolgokkal ő sem tud mit kezdeni (pl. a saját öregedésével és saját népszerűségével). Úgy néz ki, hogy Picasso nyerésre áll, mert nem tud annyi képet festeni, hogy rá ne licitáljanak a műkereskedők, csak közben múlik az idő – ez egy 15, max. 20 perces jelenet, és közben Picasso a színpadon megöregszik. Az elején még egy idősödő férfi, aki jól tartja magát, a végén már egy kifosztott öregember, akit otthagyott a felesége, akitől már nem vesznek olyan lelkesen képeket a műkereskedők, akiről a műkritikus azt mondja, hogy valaha nagy festő volt, most már sajnos csak egy zseni.