Közérzet
A röpülés boldogsága
2025-02. szám / Fáy Miklós
Elestem a biciklivel. Nem nagy ügy, bár tudom, hogy az évek előrehaladtával is egyre jobban kell majd erre figyelni, ami azelőtt csak annyit jelentett, hogy az embernek le kellett porolnia a nadrágját, az hamarosan már törésveszélyt meg mindenféle zúzódásokat okoz. De hol van az még, mondja az ember elégedetten a sorsával, hiszen egyelőre még mindig csak a nadrágleporolásnál tart.
A helyzet egyébként is meglehetősen ártalmatlan volt, nem szakadékban, éles kanyarban történt a baleset, hanem a beállt csúcsforgalomban, nem férek el se jobbra, se balra, hát hónom alá kaptam a bringát, megcéloztam így a járdát, át kellett kelni holmi virágtartón, aztán valahol valami beakadt, és, Latinovitsot idézve, már csak a röpülés boldogságára emlékeztem. Mondhatni: szó szerint a biciklivel estem el, a hónom alatt volt a jármű, nem ültem rajta. Milyen jó, hogy még mindig szinte tél van, sok a ruha az emberen, tompítják az ütést, és csak a méltóságomat kell valahogy megőrizni. Nem is estem el, csak megláttam valamit a földön, azt akartam közelebbről megszemlélni. Azért mindenkit nem sikerült becsapni. Igazából azt sem tudom, hány embert sikerült, hányat nem, elmosolyodtak-e a jelenetet a buszból figyelők, de az biztos, hogy egy biciklis futár, ránézésre talán indiai lehetett, odajött. Angolul kérdezte, hogy minden rendben van-e.
Persze, csak megbotlottam. Jó, hiszen látta ő is. Nem fáj semmi? Nem, köszönöm. Mert ő is tudja, milyen ez, sokszor az eséssel járó lelki megrázkódtatás a súlyosabb, mondta, és a mellkasára mutatott, ahol a szív vagy a lélek lakozik. Annyira meghatott az együttérzése, hogy elkezdtem lapogatni a vállát, mintha ő szorult volna az én rokonszenvemre, és közben csak mondtam, hogy nem fáj, nincs semmi baj, se testben, se lélekben, és köszönöm, köszönöm, köszönöm. Elbúcsúztunk. Meghatottan bámultam utána. | hirdetés
 |
|
Nekem ne mondja senki, hogy az emberek nem jók. Úgysem hiszem el. Hiszen itt volt ez a fiatalember, a világ másik részéből jött, talán még amikor elindult, sem tudta, hogy majd Budapesten fog élni és dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy ha nekem kelletne valami értelmeset mondani az ő szülővárosáról, valószínűleg még lesújtóbb volna a helyzet. Semmi közös nincs bennünk, sem a múltunkban, sem a kultúránkban, még a közös nyelven is csak némi nehézséggel tudtuk egymást megérteni, mégis, amikor látta, hogy a földön heverek, odajött, hogy testi segítséget és lelki vigaszt nyújtson. És mindezt pusztán azért, mert hasonló járművön közlekedünk, ő is tapasztalja a mindennapokban, hogy bizony, néha elesik az ember, és át tudja érezni, milyen is ez a helyzet. Ha ennyi is elég ahhoz, hogy kifejezze együttérzését és szeretetét, micsoda rajongás lehet bennünk azok iránt, akikkel huzamosabb ideje élünk egy városban, akikkel hasonló az életkorunk, a múltunk, jövőnk, szórakozásaink. Akikkel együtt járunk színházba vagy hangversenyre, akikkel ugyanazokat a könyveket olvassuk, ugyanazokat a tévéműsorokat nézzük. Kölcsönös tisztelet és szeretet vesz körül mindannyiunkat.
Ha valaha kételkedek majd ebben, igyekszem újra elesni a biciklivel.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
