Időtartamát tekintve ez a TÁP-produkció állt eddig legközelebb a még elfogadhatóhoz. Persze, amit e két óra nyújtott,
az azért több helyen megkérdőjelezhető és attól most el is tekintenék, hogy a megszokott módon kaotikus csapat ezúttal az eredetileg meghirdetett időponttól eltérően háromnegyed órás csúszással kezdett.  Enyhe fölfelé ívelésnek könyvelem el mégis, hogy az előadók ezúttal nem feltétlenül a kínosságra hajtottak, ami ugye rengeteg ostoba ellentmondást rejt magában egyébként is. Talán csak a társulat vezetője, Vajdai Vilmos nem tudta lerázni maga kovácsolta láncait, és tényleg kellemetlenül kínosnak bizonyult kis műsora. |
De a lényegre térve, nem egyszerű színészi feladat, ha az ellenkező nem bőrébe bújva kell valamelyest igazinak, értékesnek és esetleg még humorosnak is lenni. Nem is véletlen, hogy kevesen teljesítettek léc fölött. Durván fájó szélsőségeket, átgondolatlan, komolytalan kísérleteket és nagyon kevés szépen kidolgozott, értékes pillanatot lehetett látni a lelkes amatőrök, színészek és „profik” előadásában. A lányok közül talán egyedül Spilák Klárinak sikerült hozni a műmacsót, mikor Tom Jones Sexbomb című slágerével kísérletezett. Nem vett fel nagy, göndör parókát, szőrös mellkast és úszógumit sem gyártott magának, mozdulataival, koncentrált jelenlétével tudott néhány röpke percre férfivá válni. Sipos Vera is pöpec kis Michael Jackson-koreográfiát hozott össze, amely sajnos, mivel nem a valódi popikon állt a színpadon, igen hamar kifulladt. Sokakkal történt ez hasonlóképpen és talán megmenthette volna őket, ha az ötletes bekezdés után hamarabb lekeverik választott zenéjüket. Férfi részről egyébként Elek Feri brillírozott, aki gesztusaival egyetlenként érzett rá arra, mitől nőies egy nő megjelenése, amellett, hogy bájos humorral adta a kényszerzubbonyszerű lepedőből előbújó popdívát. Polgár Csabának pedig kifejezetten jól állt a falatnyi fürdőruha, miközben Máthé Zsolttal vezettek elő mosolyt fakasztó koreográfiát. Váradi Gábor Björk-műsorában is volt valami elképesztő. Már bizonytalannak tűnő megjelenése is hordozott magában némi földöntúli bájt, amiből semmit sem veszített az utolsó pillanatig, ahogy távolba révedő tekintettel keresett valamit saját elveszített valóságából. A legkülönlegesebb azért mégis Fekete Ernő volt, aki egyszerű fekete öltönyben, smink nélkül vágott bele a Perhaps című dalba. Csak lassan került elő a zakó alól a kombiné és még váratlanabbul egy pár vörös cipellő. Hogy „talán” fölvegye egy pillanatra, majd aztán újra eltakarja mindazt, ami nem mutatható. Valószínűleg az ehhez hasonló, hátborzongatóan szép pillanatokért érdemes egy ilyen ötletet megvalósítani, még akkor is, ha a felejthető és buta, passzázsként szolgáló konferanszok meg az a néhány elhibázott vagy érdektelen produkció árnyékot is vetett az est egészére.
|
vissza
vissza a lap tetejére
