PM Online | Könyv

Marianna D. Birnbaumról sokáig azt lehetett hinni, Esterházy Péter találta ki: az Esterházy-kalauz négy évvel Csokonai Lili Tizenkét hattyúkja után jelent meg. De Marianna D. Birnbaumot valójában Marianna D. Birnbaum találta ki: az 1934-ben, László Daisyként született lány 1956-ban hagyta el – kúszva – Magyarországot, jóval később pedig kultúrtörténész lett Los Angelesben, a Kaliforniai Egyetem és a Közép-Európai Egyetem professzora, kiváló irodalom- és kultúrtörténeti munkák szerzője, akit a magyar irodalom is foglalkoztat. Legutóbbi, magyarul írt munkájában a saját és rokonai, barátai sorsát felidézve a vészkorszakra emlékszik.

Ahogy idősödünk, annál fontosabbá válik számunkra a múlt, beszélni akarunk róla, el akarjuk mesélni a velünk történteket, hátha valaki számára hasznos lehet, amit mondunk. Így van ezzel Marianna D. Birnbaum is, aki zsidónak születve gyerekként találkozott azzal, hogy ezért az egyszerű tényért ő is, a barátai is, mindenki, aki zsidó (vagy cigány, homoszexuális, fogyatékos, netán csak baloldali), az életével fizethet. 1933-tól a zsidók a második világháború végéig folyamatos életveszélyben vannak. Ez gyerekként – 1944-ben Daisy tízéves – aligha felfogható. És nem felfogható később sem, felnőttként sem: túl van a felfoghatóság határán. Le lehet és le kell írni, lehet és kell róla beszélni – megérteni nem lehet. A szerző rögtön az első oldalon maga is kijelenti: „…minden erről az időről szóló írás csak apró pontokat tud megvilágítani a sötét és nagy borzalomból, amely teljességében semmilyen formában nem ábrázolható.”
A rövid, de rendkívül megrendítő könyvben megvilágított apró pontok a családtagok és barátok tárgyilagosan, puritánul elmondott történetei. A központi dátum 1944, Magyarország német megszállásának éve, amikortól kezdve a fenyegetés arcot, testet kapott, betört a városba, a faluba, az utcába, a lakásba, nem lehetett előle elbújni, legfeljebb talán egy csillagos ház légoltalmi pincéjének elfalazott részében, ahonnan egy száraz vécén keresztül lehet kijárni, s ahol hat vagy hét héten át öten laktak, a szerző, a szülei és a nagybátyjáék; a vécé falát aztán orosz katonák rúgják szét, kibiztosított fegyverrel várva az előmerészkedőket...
Az elmondott történeteknek azonos a mélyszerkezetük: a védettség, a biztonság világába, a Pozsonyi úton és környékén, az Újlipótvárosban vagy Komáromban, Balassagyarmaton élő zsidó családok nyugodt életébe belecsap a hír, a lehető legszokványosabban ráadásul, mondjuk valaki megtelefonálja, s onnan kezdve minden megváltozik: el kell költözni, be kell vonulni a téglagyárba, fel kell szállni egy vonatra, beállni egy csoportba, amit nyilas suhancok a Duna-partra terelnek… A nyugalom, a szekuritás, ami a kötetben közölt képek, jól-rosszul sikerült, esendő családi fotók, beállított portrék mindegyikéről sugárzik, végleg eltűnik, a Szent István-parki, balatoni, abbáziai, amúgy is oly törékeny idillt ettől kezdve csak e megrendítővé váló felvételek őrzik. Innentől kezdve nincsenek jó és rossz döntések, csak döntések vannak, amik utólag bizonyulnak majd jónak vagy rossznak, attól, hogy aki hozta őket, megmenekült-e a döntés révén. De a hogy megmenekül-e, igazából nem a döntéstől függ, nem attól, hogy valaki gyanútlan gyerekként, pusztán a rakpartra vivő alagút rossz szagát elkerülendő, kilép-e a Duna felé indított csapatból, mint a szerző, hanem attól, hogy ezt észreveszik-e, visszaparancsolják-e. A szerencse a döntéstől független.
Ezt a szerencsét Marianna D. Birnbaum többször is emlegeti. Ilonka néninek és fiának, Pistának szerencséjük van, mert Bécsben, ahol egy kenyérgyárban dolgoznak és egy iskolában laknak, egy légitámadáskor nem az óvóhelyre mennek, hanem az iskola egy másik részére, s így túlélik a támadást, mert az óvóhelyre csak egy kráter emlékeztet. „Szerencséjük folytatódott, mert Terezinbe is akkor érkeztek, amikor már nem indítottak transzportokat a gázkamrákba.” Itt a tárgyilagosságot keserű irónia színezi – hisz milyen szerencse az ilyen?
A könyv azt is példázza, hogy ha másban nem is, de abban mindig dönthetünk, emberségesen viselkedünk-e az adott pillanatban, segítünk-e vagy sem. Daisyt egy magyar katonatiszt vezeti el kézen fogva a razziázó nyilasok mellett, és egy német tiszt vesz neki fagylaltot. S voltak, akik az életüket kockáztatva segítettek.
A könyv utolsó harmada az osztálytársak és barátok albumát nyitja ki, köztük Gergely Ágnesét, egyik legjelentősebb kortárs költőnkét és írónkét, bizonyítandó, hogy azok, akik a szerzővel együtt „gyermekként élték túl az 1944-es évet, sérült emberek maradtak, mert a szeretteiket nem betegségben vagy utcai szerencsétlenségben veszítették el, hanem egy kitervelt genocídium áldozatai lettek”.