Színész, vagy ahogy ő maga hívta magát, színjátékos, kaszkadőr, sportember, az első magyar színészzenekar dobosa, színházpedagógus, forradalmár és sármőr, aki saját bevallása szerint képes volt a Jászai Mari tér és az Oktogon között
beleszeretni egy nőbe – csak néhány azok közül a szerepek közül, melyeket Bubik István a hétköznapi életében is magára vett. Mivel idén lenne 60 éves, a Színészmúzeum egy amolyan Bubik-idéző kiállítással hódol a tizennégy éve halott reneszánsz ember, vagy ahogy a kiállítás címe is szól, a „ritka magyar” emléke előtt, aki majd’ azonos című – Ritka (a) magyar – országjáró estjével számtalan városban, apró faluban megfordult, sokszor egy-egy palack borért a gázsi fejében.
A tárlat a megszakadt művészi életút fontos állomásait eleveníti fel, képekkel, archív felvételekkel megidézve egy hevesen igazságkereső ember alakját, aki, ha kellett, kiállt az erőszakos romániai falurombolásban pusztuló magyar falvakért, máskor pedig a Nemzetközi Színész Chartával a kezében szembesítette társait mindazzal, amit színészként tenniük kellene. Élete utolsó éveiben egyre erősebben foglalkoztatta a vers mint műfaj – saját bevallása szerint ez szerezte számára a legnagyobb örömöt, ekképpen a kiállítás talán egyik legmegindítóbb részlete is az, amikor megszólal a rég elfeledettnek vélt hang, és épp csak hogy megtörve a csendet, amolyan bubikos nyomatékkal belebúgja a levegőbe Adytól Az Úr érkezését: „Mikor a lelkem roskadozva vittem / Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.” |
vissza
vissza a lap tetejére
