RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. május 29., hétfő
Magdolna, Léna

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Képről képre
„Ránézek, visszanéz, és ez megrázó élmény” – Dragomán György író Gaál József képéről
2014-11. szám / Eszéki Erzsébet

Óriási várakozás előzte meg Dragomán György új, Máglya című regényét, hiszen már kilenc év telt el a második kötete óta. A fehér király itthon és szerte a világon hatalmas sikert aratott, kilenc esztendő alatt körülbelül 30 nyelven látott napvilágot.

Közben már sokan vártuk a „folytatást” az 1973-ban Marosvásárhelyen született, több mint húsz éve Magyarországon élő írótól. Aki egyébként rendszeresen főz és kenyeret süt. Minket is friss kenyérrel várt.

Ez a kép Gaál József Persona Fragmenta című kiállításán szerepelt ősszel a Godot Galériában, a tárlat címe utal a személyre és a részletre is, de mégis univerzális az, amit látunk?
D. Gy.: Általában el sem olvasom a képek címét. Nem akarok tudni róluk semmit. Csak az érdekel, ami ott van a vásznon. Sokáig álltam ez előtt a kép előtt, megszólított, mert azt éreztem, a teremtésről magáról szól, és engem erősen izgat, hogy miként lesz a semmiből valami. Az különösen foglalkoztat, hogyan lehet embert teremteni.

Több írásodban megjelenik ez a motívum, a Máglyában a mágiához vonzódó nagymama teremt is embert agyagból.
D. Gy.: Az új könyvemben van egy jó adag a kabbalisztikus hagyományból, rendesen belegyúrtam az agyagembert. Akkor jön létre igazán, amikor arca lesz, ez a legklasszikusabb teremtés. Fájdalmas folyamat, az eredménye se feltétlenül harmonikus, az én agyagemberemnek szörnyű, fekete arca van, vad és félelmetes. Gaál József sokszor totemszerű, maszkszerű arcai nekem mindig is erről a fajta teremtésről beszéltek, arról az archaikus teremtésélményről, amikor szinte a puszta földből próbálunk életre hívni valamit. Egyszerre roncsolja és teremti az arcokat, roppant plasztikusan és bátran bont és épít, szembe mer nézni a teremtés lehetetlenségével, a kezdettől benne foglaltatott kudarccal, a sötét reménytelenséggel.

Csak azért is próbál szembemenni az eleve reménytelennel?
D. Gy.: Nyilván beleláttam ebbe a saját munkám kilátástalanságát és megkönnyebbülését, a mégis-mégse örökös bizonytalanságát, és azért hatott rám olyan zsigeri intenzitással. Szoborszerűn plasztikusnak látom ezt a minimál-arcot, mintha le kellett volna kaparnia az agyagember bőrét, hogy előhúzhassa a föld-test mélyéről a csontokat, mesteri, ahogy ezt aztán egyetlen síkba vetíti. Olyan kísérlet ez, aminek nem kellene és nem is lenne szabad sikerülnie, de mégis, mindennek ellenére működik. Amit csinál, a lehetetlenség határán mozog, éppúgy, ahogy a jó mondatnak is mindig ezt a határt kell megcéloznia. Olyan plasztikus ez a kép, mintha ott lenne mögötte egy nem létező szobor, sárból, földből, vérből, verítékből meggyúrva. Minél többet néztem, annál inkább azt éreztem, hogy ez a festmény egy nem létező, létrehozhatatlan szobor lenyomata, a pusztítás-teremtés emlékének vázlata. Sokáig néztem, velem maradt minden részletével. Olyan pontosan megjegyeztem, mintha az enyém lenne.

Amikor Marosvásárhelyen a kivándorlásra készültetek a szüleiddel, igyekeztél mindent bevésni az emlékezetedbe. Ma is gyakorlod ezt?
D. Gy.: Tizenhárom éves korom óta igyekszem megjegyezni tárgyakat. Ez valóban tudatos gyakorlat volt, sokáig és sokat kellett néznem hozzá a dolgokat, és nemcsak a fontos dolgokra terjedt ki, hanem akár az aszfalt repedéseire is. Sokat tanultam ebből a valóságról, az emlékezésről és a kettő viszonyáról, azt hiszem, ennek elég sok köze van az íráshoz magához. A Máglya főhőse éppen tizenhárom éves, lehet, hogy ez az egyik oka annak, hogy olyan erősen megjelenik a könyvben az emlékezet és a felejtés viszonya. Van egy jelenet a regényben, amikor Emma megpróbál emlékezni a halott szülei arcára, de nem tud, és akkor szinte a saját arcát is elfelejti. Egy kicsit úgy is tudom nézni ezt a festményt, mintha egy ilyen elfelejtett arc rekonstrukciójára tett kísérlet volna, mintha egy arctalan ember próbálná megfesteni a saját önarcképét. Az arc lebontása persze szintén régóta izgat engem, már az előző regényemben, A fehér királyban is volt egy arctalan férfi, az első regényemben, A pusztítás könyvében pedig maszkokat használ az egyik szereplő arra, hogy átlényegítse velük a személyiségét. Ez, persze, már egy harmadik megközelítés, de ebben a képben ez is benne van, lehet maszkként is értelmezni.

A maszk leképezi az arcot, vagy inkább elfedi?
D. Gy.: Az a lényege, hogy valami egészen másfajta létezést hozzon létre.

Akár úgy is, hogy az, aki maszk mögé bújik, képes a segítségével átlényegülni?
D. Gy.: Az egyik értelmezés szerint a maszkviselő személyiségében valahol benne van az a tulajdonság is, amit a maszk hoz ki belőle, és a maszk ezt csak felerősíti. De én inkább a varázsmaszkokban hiszek, azokban, amelyeket ha valaki feltesz, mássá válik tőlük, azonossá válik azzal, amit a maszk jelképez. Az igazi jó maszkok mindig totemikusak, nem elbújtatnak, hanem átlényegítenek. Onnan kezdve a maszk nem is maszk többé, hanem a valóság lényege. Amikor a festő megfest egy ilyen képet, nyilván azzá válik kicsit, amit csinál. És akkor megint ott vagyunk, hogy akár egyfajta önarcképként is felfoghatom ezt a művet, amely közben számomra szintén személyes élmény, hiszen amikor a regényemben arról írok, hogy miként csinálunk gólemet, akkor közben teremtek egy gólemet. Gaál József mindig lebontja és újraépíti az arcokat, ezzel önmagát bontja le és teremti újra.
hirdetés


De úgy építette újra, hogy hiányzik a szem és a száj. A hiánynak is köszönhető, hogy elkezdünk utánagondolni, kérdéseket föltenni?
D. Gy.: Nem tudom ezt rejtvényként kezelni, nekem ez nem azt jelenti, hanem azt, hogy ott van mögötte a sötétség, a sötétség lehetősége. Ettől még nem feltétlenül félelmetes vagy riasztó, lehet akár fenséges is. A regényemben a 13 éves kislány, Emma apja festő, sok fekete, sötét rajza van. Emma eleinte fél ezektől, mert a sötétségben ott egy ősi metafizikai félelem, egyszerre van benne a valami és a semmi. A sötétség akár a lét tükre is lehet, és amikor Emma megérti ezt, már meg meri nézni az apja festményeit. Ez a kép is ilyen durván archaikus, vad kép, a bátorságot érzem benne, ami még ahhoz is kell, hogy egyáltalán ránézzek. Gondolkodásra, szembenézésre késztet. Ránézek, visszanéz, és ez megrázó élmény.

A regényedben ugyanazt a forradalmi eseményt ellentétesen élték át emberek, ugyanakkor a saját valóságunkat fontos kialakítanunk, mert csak így lehet az arcunk a sajátunk?
D. Gy.: Ez a könyvem egyik fő problémája. Szembe kell néznünk a múltunkkal, a minket körülvevő világgal, saját magunkkal. Azért írok, hogy szembenézzek magammal, másokkal. Ez a kép is ezt hozza közel.

Lehet ez fiú és lány maszkja is? Ahogy konkrét, közben mégis időtlen?
D. Gy.: A Máglya főszereplője lány, egy idő után láttam magam előtt, és a beszélő lányként jelent meg. De ennek nincs jelentősége. Ahogy ezen a képen sincs jelentősége a nemnek, mert ha úgy nézem, akkor ez egy gólem arca, és a gólemnek nincs neme. Ez az az ősi, sárból gyúrt ember, amelyik még nincs kettéválasztva. Az archaikus sokkal erősebb az általánosnál, az mindennek az őse, egy sokkal egyetemesebb valóság szintjére visz vissza. Magához a teremtéshez, a folyamat legelejére. Az örvény legaljára húz be. Ez még a nemiség előtt van. Ha a könyvemhez akarom kötni, akkor ez a kép a regényem mélyrétegeihez kapcsolódik, nem a felszínéhez. A lányhang ugyan erősen meghatározza az egészet, de az mégiscsak a felszín. A könyv bőre.

Elolvastad, amikor megjelent?
D. Gy.: Csináltam magamnak egy példányt, azt olvastam el. Amikor elkészülök, mindig készítek egy saját példányt, fogselyemmel fűzöm, majd bekötöm. Az első regényemnél, A pusztítás könyvénél kezdtem ezt el, amelynek a címlapján egyébként hasonló maszk látható. Hirtelen hiányzott az írás, noha tudtam, hogy készen vagyok. Akkor döntöttem el, hogy készítek egy példányt. Mátrix nyomtatón nyomtattam, csak ez eltartott egy napig. Három napon át dolgoztam rajta.

Fontos ebben, hogy a hosszú alkotói folyamat után következzen valami kétkezi, konkrét munka, amely teremtés és lezárás is?
D. Gy.: Kell ez a fizikai munka, az, hogy a könyvön dolgozzak, közöm legyen hozzá, közben már mégsem a regényen dolgozom. Lezárom így az egész folyamatot, igen. Amikor tavasszal elkészültem a Máglya utolsó változatával, leadtam a kéziratot a Magvető Kiadónak, éppen Helsinkiben voltam ösztöndíjjal. A konyhában csináltam meg a saját példányomat. Jó érzés volt látni, noha nem tudtam ott szépen bekötni, dobozból vágtam ki a papírt a borítóhoz. Nem voltak szerszámaim, jártam a boltokat, hogy vehessek egy tűt. Végül a hatodik boltban találtam zsákvarrótűt. Vicces volt, mert utána bármerre mentem, min­den­hol láttam kis boltokat, amelyekben voltak varrószerszámok. Most van hat szép tűm. Lesz mivel megvarrnom a következő köny­veimet.

Gaál József: Persona Fragmenta VIII,
olaj-vászon, 60 x 40 cm, 2014




vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor