RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. augusztus 26., hétfő
Izsó, Tália

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
A pénz művészetképző szerepe
2019-05. szám / Fáy Miklós

Egy ismerősömmel vitatkoztunk az idei cannes-i botrányról, Alain Delon életműdíjáról, hogy vajon tényleg nem volna szabad kitüntetni olyan művészeket, akik ostobaságokat beszélnek, vagy fogadjuk el, hogy ész és művész nem feltétlenül jár együtt. Alain Delon tényleg furcsa dol­go­kat mondott a nők pofozásának nagyszerűségéről és a homoszexualitásról, de hát nem ezért
szeretjük. Rendben, de talán díjazni mégsem kellene a homofóbiát és a férfi felsőbbrendűség hirdetését (bár mintha ez a két dolog már önmagában sem férhetne meg egyetlen emberben). De azt mégsem ta­gad­ha­tod, mondta türelmét veszített ismerősöm, hogy Alain Delon nélkül a francia filmművészet ma nem az lenne, mint amivé vele lett.
Elgondolkodtam. Nem azon, hogy mivé lehetett volna a francia film Delon nélkül, hanem hogy létezik-e még egyáltalán olyasmi, hogy francia filmművészet. Vagy bármilyen filmművészet. Lehet, hogy ez a korszak már réges-régen lezárult, amit régebben művészetnek mondtunk, az mára valami korrekt szó­ra­koz­ta­tóiparrá vagy vállalkozássá vált, vannak emberek, akik mozgóképbe fektetik be a pénzüket, és a végén kiderül, hogy vajon jól döntöttek-e, sikerül-e egy forintból kettőt vagy tízet csinálni, vagy a film megbukik, és a szomorú befektetők megfogadják, hogy legközelebb inkább szeszesitallal kereskednek, és nem ilyen megbízhatatlan áruval. Egyáltalán: volt valaha filmművészet? Mert én csak arra emlékszem, hogy Fellini beszél a Trevi-kút mellett, éjszaka van és hideg, és a rendező azt mondja, most már igazán idegesek a producerei. Közben a világ egyik leghíresebb filmrészlete forog, Mastroianni csókolja Anita Ekberget, a jelenet képeslapokon, naptárokon köszön vissza ma is, ha valaki Rómában jár, de az ellenértékből aligha jut vissza Fellini producereinek. Közkincset hoztak létre, és a közkincs, úgy látszik, tényleg mindenkié.
Nem mintha a másik, képekkel dolgozó művészeti ág, a festészet annyira független tudott volna lenni az évszázadok alatt. Az a jó kép, amelyik őrzi az értékét. Nem is őrzi, de megsokszorozza. Épp most jött a hír, hogy Monet egyik szénakazlas festményét 110 millió dollárért adták el egy New York-i árverésen. Mivel Monet 25 hasonló képet festett, el lehet képzelni, hogy megörült a hírnek a többi kép tulajdonosa. A kép maga 1986-ban tűnt föl először a piacon, akkor még csak két és félmillió dollárt ért.
hirdetés

Mintha kép és pénz nagy egyetértésben sétálgatna a századokon át, ami jó, az drága. Közben egy gazdag költő… Nyilván nincs is gazdag költő. Egy gazdag író, ha sikerkönyveket hoz létre, azt mondjuk, eladta a tehetségét, apró- vagy nem is olyan apró pénzekre váltotta a képességeit. Talán mégis a szavakban kell bíznunk? Egyedül azok nem mérhetők forintban, dollárban, euróban?


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor