RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. december 10., hétfő
Judit

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Verdi remekműve a Margitszigetre hangolva
2018-07. szám / Jónás Ágnes

„A Rigoletto az elfogadás és a káröröm, a szerelem és az önfeláldozás témakörét, tragédiáját járja körbe. Minden korban érvényes mondanivalóval bír” – vallja a hazai operajátszás élő le­gen­dá­ja, Szinetár Miklós, aki Harangi Máriával közösen állítja a Margitsziget szabadtéri színpadára
Verdi remekművét, melyet két alkalommal, augusztus 3-án és 5-én is láthat a nagyérdemű. A Kossuth-díjas rendező a Budapesti Nyári Fesztivál kiemelt operabemutatójáról beszélt lapunknak.

Harangi Máriával közösen állította a Magyar Állami Operaház szín­pa­dá­ra 2005-ben a Rigolettót, mely azóta is sikerrel fut. Nem szok­vá­nyos, hogy két rendező felel egyazon előadásért. Hogyan osztották fel egymás között a feladatokat?
Sz. M.: Az alapkoncepció ez esetben az, hogy Rigoletto, a mantovai udvar bohóca a mindenkori hatalmat kiszolgáló, szórakoztató figura, aki mai nyelvre lefordítva lehetne akár színész, színigazgató vagy akár újságíró is. A darabbeli bohóc senkit nem kímél vicceivel, s azt reméli, hogy a maró gúny, amivel mások fájdalmát fogadja, nem üt majd vissza rá. Elköveti azt a hibát, hogy szórakoztatásban túlmegy azon a határon, ami emberileg elviselhető. Erőteljesen ragaszkodik a darabbéli öltözőasztalához – átvitt értelemben a szakmájához ragaszkodik gör­csö­sen. Ez a bútordarab a színdarab végén egyfajta vízióként jelenik meg, s azt sugallja, hogy a szakma erkölcs és jog elé való helyezése kíméletlenül megbosszulja magát. Ezt a koncepciót én találtam ki, mint ahogy azt is, hogy ne abba a korba helyezzük az előadást, amelyben azt Verdi megírta (a librettó egyébként Victor Hugo A király mulat című drámája alapján készült), így a nézők kapnak egyrészt egy klasszikus látványvilágot, melybe némi modern is vegyül. A mantovai herceg is kulcsfontosságú szereplő: tulajdonképpen egy gazember, aki számos aljasságot követ el, visszaél a hatalmával, ráadásul kiszemeli magának Rigoletto lányát, Gildát, ugyanakkor csodálatosan énekel, el­ké­pesz­tően tehetséges, igazi sármőr. Hogyan viszonyul a tehetség és a zsenialitás az erkölcshöz? – többek között ezt a kérdést feszegeti a herceg figuráján keresztül a darab. A kérdésére válaszolva: az említett koncepciókért, a korhű díszletekért és jelmezekért én felelek, minden egyéb apró részletért, például a duettek lebonyolításáért Harangi Marcsi felel. Az ő találmánya többek között az is, hogy az utolsó fel­vo­nás­ban Maddalena kendője kerüljön a fókuszba, kikerülve ezzel a statikusságot és a koncertszerűséget.

Milyen útravalókat adhat a ma emberének ez a történet?
Sz. M.: A Rigoletto remekmű, az elfogadás és a káröröm, a szerelem és az önfeláldozás témakörét, tragédiáját járja körbe. Minden korban érvényes mondanivalóval bír. A fájdalom, a félelem és a bosszú csodálatos, magával ragadó zenében fejeződik ki. A dallamok fülbemászóak és gyönyörűek – gazdagabb lesz általuk a néző. Az előadás egyik üzenete, hogy akinek vaj van a fején, ne merészkedjen a napra, illetve hogy minden titok lelepleződik előbb vagy utóbb.

Honnan merít ehhez a sokszor játszott előadáshoz újra és újra inspirációt?
Sz. M.: Az operarendezés esetében két rémes dolgot lehet elkövetni: amikor estéről estére megrögzötten ugyanúgy viszik színre a darabot, illetve amikor szembemenve a szerzői akarattal, kifordítják önmagából. A modern rendezések rizikója, hogy rendszerint hamis élményt adnak azoknak, akik először ülnek be operát nézni. Én mindig egy harmadik utat jártam – ragaszkodtam a szerzői szándékhoz, a lényeghez, de ügyeltem arra is, hogy mindig kerüljön a produkciókba valami kis plusz, valamiféle újítás, ami még jobban aláhúzza a lényeget. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon látható Rigoletto címszerepét Guiseppe Altomare, világhírű olasz bariton játssza, a mantovai herceg bőrébe pedig a szintén elismert mexikói tenor, Arturo Chacón-Cruz bújik – mindketten hozzáadják a karakterükhöz a maguk egyéniségét, miközben hűek maradnak az általunk meghatározott keretekhez is.
hirdetés


A fedetlen tér bizonyára másképpen teszi próbára a színészeket és a rendezőket, mint mondjuk az Ope­raház.
Sz. M.: Egy operában monológok is elhangzanak, melyekkel a színész megszólítja a közönséget, kitárulkozik, kvázi beszélget a publikummal. Nyilván másképp beszél egy színész ötszáz emberrel, mint négyezerrel, és én hiszek abban, hogy mindig kell valami speciálisnak lennie, legyen szó a Szegedi Szabadtéri Játékokról vagy akár a Margitszigeti Szabadtéri Színpadról. Az önmagában nem plusz, hogy nincs tető a produkció feje felett.

Hogy látja, milyen út áll a mai fiatalok előtt, akik az opera terepén szeretnének érvényesülni?
Sz. M.: Talán annyiból könnyebb a helyzetük, hogy manapság több opera születik, jobbak a technikai megoldások, hatékonyabbak a tanítási módszerek, és a műfaj népszerűsége egyre terjed, habár a lakosság egészéhez képest még mindig egy szűk réteg élvezi ezt a műfajt. Egyébként az opera nem társadalmi kérdés – kedvelői között éppúgy vannak gazdagok, mint szegények, ügyvédek vagy árusok. Vagy van valakinek belső kapcsolódása a műfajhoz, vagy nincsen. Az sem baj, ha nincs, hiszen attól még lehet valaki értékes ember, és lehet értéktelen az is, aki rajong az operáért. Jómagam tizennégy évesen jártam először az Operaházban, első élményem a Faust volt. Azonnal beleszerettem a műfajba.




vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor