RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. december 11., szerda
Árpád, Árpádina

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Ki kell húzni
2019-09. szám / Bóta Gábor

A 70 éves Karinthy Mártont, a Karinthy Színház igazgatóját, rendezőjét sikerült meglepni. A szezon első felében három premiert tartanak.

Azt hittem, hogy meglepetés születésnapi „bulival” már nem lehet té­ged átverni, de sikerült.
K. M.: Egész nyáron száz ember hallgatási fogadalmat tett, és közben szervezték, én pedig fél­mo­so­lyok­ból érzékeltem, hogy készül valami. Arra gondoltam, hogy ez szeptember 1-én lesz, amikor a szü­le­tés­na­pom van, és amikorra az évadnyitót is kitűztük. És aznap is volt az évadnyitón kívül születésnapi ünneplés is, de ez már a ráadás volt. A meglepetés egy nappal korábbra került. Mondták, hogy au­gusz­tus 31-én egy Margarida asszony előadás lesz, amit megvett egy cég, ame­lyik rendszeresen jár hozzánk, cateringet is szoktak kérni, ott va­cso­ráz­nak a színházban. Gondoltam, ez jó megnyitása a szezonnak, de háromnegyed hétkor fölhívtak a színházból, hogy az az igény, mondjak már két mondatot az összegyűlt közönségnek. Azt vá­la­szol­tam, hogy jó, fölkaptam egy inget, és tényleg ott állt a Margarida asszony dísz­lete.

És mi lett volna, ha például moziban vagy, és kikapcsolod a te­le­fo­nodat?
K. M.: Nagy mázli, hogy nem így történt. Amikor mentem befelé a színházterembe, akkor esett le, hogy átvertek, hiszen ott ült mindenki a nézőtéren, sok színész, ismerős, barát, akik engem jöttetek ünnepelni. Innentől kezdve hebegtem-habogtam, de nagyon meghatott ennyi ember munkája, az hogy a könyveimből meg még meg nem jelent írásaimból is részleteket választottak ki, és ezeket a színészek felváltva olvasták fel. Werkfilmet is készítettek, egy fotókiállítást is rendeztek az erkélyen, meg a tévéfilmjeimből is vetítéssorozatot. Harmincfelé osztották a szövegrészleteket, és olyan színészek is megjelentek, akik tíz éve nem játszottak nálam. Utána pedig tetszett, hogy a közönség tagjai nem rohantak el, látszott, hogy otthon érzik itt magukat. Nem akarnak elmenni a következő hetven évben sem. Most már én vagyok a magyar színháztörténetben az a direktor, aki a leghosszabb ideig fo­lya­ma­to­san működik. Harmincnyolc éve csinálom. Találtam egy Krecsányi Ignác nevezetű legendás igazgatót, aki negyven évig funkcionált, de nem kőszínházban, hanem utazó társulatnál, tehát ez nem volt folyamatos. Major Tamás például csak tizenhét évig igazgatott, Kazimir Károly, aki „kilőhetetlennek” tűnt, tizenkilencig, és ami a fő poén, hogy Kelemen László, az első magyar színházigazgató, akire úgy emlékszünk, hogy tulajdonképpen mindannyian miatta létezhetünk, mindössze nyolc hónapig.

Hogyan lehet, hogy te ilyen hosszú ideje bírod?
K. M.: Hát mert nem hagytam magam. Mindennap fölkeltem és mondtam magamnak, hogy na, akkor még ezt az évadot csináljuk végig, ehhez meg ahhoz a pénzemberhez még elmegyek, még szerzek tőle egy kis pénzt, ezt a bemutatót még megcsináljuk. Szóval mindig a következő etapra kell gondolni. És akkor úgy megy az idő. Nem mintha tolnám, mert jól érzem magam a bőrömben. Főleg az iszonyú sok színésszel körülöttem, akik nálam dolgoztak, ez most már ezres nagyságrendű.

De gondolom, azért volt olyan, amikor úgy érezted, hogy most ez meg az nem jön össze, akár muszáj abbahagyni az egészet, kikészültél, eleged volt.
K. M.: Igen, föl is olvastak egy részletet abból, amikor megírtam, hogy öngyilkos akartam lenni, annyira elegem volt az egészből. Ekkor olyan tíz-tizenkét éves lehetett a színház. Azzal telítődtem, hogy ez teljesen reménytelen. Betonfalakat éreztem, azt, hogy bármit is csinálok, a szakma bizonyos sémáknak megfelelően könyvel el engem. Aki jó helyen van, az mindig zseniális, aki pedig máshol, az megfeszülhet, akkor sem lesz elismerésben része.

Nem is a működési reménytelenségek vetettek vissza, hanem az, hogyan reagál a szakma nagy része? Úgy érezted, hogy ott vagy a város szélén és szakmailag nem tartanak semmire?
K. M.: Igen, pedig annál nagyobb dolog, hogy működik ott egy színház, nincs, az, aki valaha csinált színházat, tudja. Ahhoz képest pedig, hogy milyen körülmények között tettük a dolgunkat, azt hiszem, hogy nagyon professzionálisan dolgoztunk. De a hangadó réteg ennek ellenére nem vette be Budapest színházai közé a Karinthyt. Ez akkor egy mélypontot jelentett a számomra. Ezek billogok, amik teljesen függetlenek a valós teljesítménytől. Csehov-komédiákat játszottunk például 50 előadásban az akkor 800 férőhelyes MOM Kultúrházban. Hát azért ez igazán egy fegyvertény. De ennek sem volt különösebb visszhangja.

A vihar kapuja című könyvedből is kiderül, ami a volt osztálytársaiddal készített interjúkból áll, hogy ők sem tartották különösebben eredetinek, érdekesnek, amit csinálsz.
K. M.: Azt éreztem, hogy ez még mindig így van, és aztán látod, szép lassan mégis elmúlt. Már Ascher Tamás, Kornis Mihály is, a két legnagyobb kritikusom is elfogadják, amit csinálok, igaz, nem is tehetnek mást, mert harmincnyolc éve igazgatok egy színházat, és ez azért már tényleg komoly dolog. De az ember csőrét mégis a rossz piszkálja, az egy golyó vájta lyuk, ha az osztálytársainkkal, akikkel évekig együtt ültünk a padban, nem tudunk szolidárisak lenni, nem tudunk egy kicsit sem örülni a másik sikerének. Ez már szerencsére máshogy van. Akkor a működésben is volt egy csomó zavar, megbuktunk például a Doktor Bubó házasságával. A Corvin moziban csináltunk egy nagy produkciót, amiről viszont a gyerekek sírva távoztak, mert nem értették. Volt még egy-két ilyen bukásunk, de nem színháztörténeti bukás, annak ott volt a Végh Antal-ügy.

Ha jól emlékszem, Végh Antalt a Sportcsarnokban játszottátok.
K. M.: Az volt az áttörő bukásunk. Akkor ismerték meg a színházat, és ilyen szempontból nagyon jó reklám volt. Végh Miért beteg a magyar futball? című könyvéből készíttetünk adaptációt, Miért bántják a magyar futballt, avagy te is totóztál, haver? címmel. Rossz volt a produkció, de ettől még elment volna, hiszen hány ilyen hakniműsor elment akkor. Leszerződtettünk harminc sztárt. Még focisták is voltak a szereplők között.
hirdetés

Attól volt bukás, hogy nem ment be a közönség?
K. M.: A közönség nyolc előadásra előre pótszékes házat megvett. Az történt, hogy a második előadáson botrány keveredett, máig nem tudjuk, pontosan hogyan. A szünetben többen lettek, mint amennyien jegyet vettek, bejöttek sportiskolások, és egy kis kavarodást csináltak. Szepesi György azt írta, hogy nem tűri, ha a sportot gyalázó, a focit leleplező darabot mutatunk be a sport csarnokában. Látszott, hogy nagyon ellene vannak, és ehhez még hozzájárult, hogy a darab sem volt túl acélos.

Betiltották?
K. M.: Nem tiltották be, mégis üzentek, hogy csinálhatjátok, de vállaljátok a következményeket.

Megvolt a nyolc előadás?
K. M.: Nem, két előadás volt meg, mert a másodikon hatalmas botrány lett. Ordítoztak, beszaladtak a játéktérre, a színészek menekültek, és iszonyatos cikkek jelentek meg rólunk két héten át, hogy ilyen vacakot még sosem láttak. Hajtóvadászat indult a színház ellen. Bolhára elefánttal támadtak. Akkoriban Schmitt Pál volt a Népstadion és Intézményeinek vezetője. Másnap behívott, rendkívül korrekten azt mondta, hogy csak két nap bérleti díjára tart igényt, az elmaradt előadások napjaiért nem kér pénzt. Ez megmentett minket, mert szörnyű összegekről volt szó. A legmagasabb pártkörökig eljutott a bukásunk híre, maga Aczél György is üzent, hogy nem kell ez a darab. Hogy a darab elleni tüntetést szervezte-e valaki, vagy spontán volt, azt máig nem tudom. De hogy a Karinthy Színház elődjének, a Hököm Színpadnak a nevét ekkor ismerte meg az ország, az biztos. Elképesztő mennyiségű, egy dossziényi cikket írtak rólunk, harácsoló népnyúzóknak titulálva minket. Nem is a művészi szempont volt a fontos, hanem hogy mekkorát kaszálunk ezen.

Ebből akartad megcsinálni a Karinthy Színházat?
K. M.: Ebből akartam épületet húzni, mert akkor volt egy lehetőség, hogy az egyik iskolában építenek egy nagy tornatermet, és ez egyben lenne a mi színházunkkal. Ha nem történik ez a botrány, már akkor lett volna egy saját épületünk. Tényleg pénzharácsolás lett volna, de egy jó ügyre.

Hogyan sikerült megkapni a Bartók Béla úton azt a lepukkant mozit, amit végül is színházzá alakítottatok át?
K. M.: Az sokkal később történt, hiszen a botrány ’83-ban volt, az épületet pedig ’88-ban szereztük meg. A kerület azért továbbra is szeretett minket, és kereste, hogy hová menjünk. Először a Bartók moziról volt szó, ami lényegében egy kész színház volt, színpaddal, azt együtt akartuk a Gundel családdal csinálni. De egy bank rátette a kezét a mozira, ami most meglehetősen csiricsáré módon néz ki, kis boltocskák vannak benne. Azután, hogy ezt elpasszolta a kerület, tulajdonképpen könyöradományként mondták, hogy néznek egy másik mozit. De más nem volt, csak a Haladás, ami a „kispiszkos” kategóriája, a béka feneke alatt volt. De gondoltam, hogy akkor legalább ez a miénk, ebből valamit csinálunk. Hogy ott infrastrukturálisan egyáltalán valami létrejött, az óriási dolog, mert az tényleg nem egy színháznak készült helyiség. A technikáról nem is beszélve, azt mind mi raktuk bele.

Állítólag nem hagytad magad kirúgni a különböző szponzoroktól, akár ötször is visszamentél.
K. M.: Ebben akkor elég jó voltam, vastag bőr volt a képemen, és volt hozzá energiám. Ez volt a vállalkozás lényege, az állami szféra és a szakma nem nagyon akart segíteni. Azt gondoltam, ők üljenek nyugodtan a kis hitbizományukban, én meg megyek kalapozni. Amikor húszéves volt a színház, még adódott egy mélypont, azt éreztem, hogy már jól megy minden, mégsem tesz maradéktalanul boldoggá, ekkor írtam az Ördöggörcs című családregényt. Ennek a sikere óriási lökést adott a színháznak is. Elkezdtek kíváncsiak lenni arra, hogy ki az az ember, aki ezt írta, milyen színházat csinál. És most már a Karinthy abszolút a budapesti színházi paletta része.

Két produkciót írtál ki csak a bérleteseknek erre a szezonra, a harmadikat meglepetés előadásnak titulálod. Ez nem szokott előfordulni, a TAO-támogatás hiánya miatt alakult így?
K. M.: Igen, óvatos duhajként csak annyit hirdettem meg, amennyit biztosan tudok. Két felnőtteknek és egy gyerekeknek szóló premiert tartunk az első félévben. Nem tudom, hogy befut-e pénzem. Ha nem, akkor játsszuk, amit eddig, de nagyon bízom benne, hogy azért elrendeződnek a dolgok. A nézőink annyira hűségesek, hogy úgy is megvették a bérleteket, hogy van benne egy zsákbamacska. Bíznak benne, hogy rosszat nem fogok adni. Ami biztos, a Lököttek és a Veszélyes forduló. A Lököttek most futó francia sikerdarab világszerte. Egy jó vígjáték, helyes figurákkal, akik saját bajaikkal küszködnek, és aztán elkezdenek egymásra figyelni. Valamennyi szereplőnek van egy alap tikkje, ahogy mindannyiunknak. Van például, amelyiknek olyan fóbiája van, hogy nem zárta el a vizet, a gázt, a villanyt. Olyan is van, akinek állandó kényszere van, hogy disznó szavakat mondjon. Helyesek, jó fazonok. A másik darab, amit bemutatunk, Priestley Veszélyes fordulója, negyven éve nem ment Pesten. Ebben kiderül, hogy az életünkben minden kapcsolódás, érdek erotikus okokra vezethető vissza. De ez nagyon izgalmas, szinte Agatha Christie-éhez hasonló dialógokból áll. Ma már a gyerek, fiatal közönségünk is igényli az előadásainkat, a tavalyi Alíz Csodaországban után Békés Pál darabját, A Félőlényt tűzzük műsorra. Ez is régen ment Pesten, remek, költői, zenés darab. Az ígéret már megvan arra, hogy megkapom a TAO-nak megfelelő pótlást, csak míg megjön a pénz, valahogyan ki kell húzni. Hát mi húzzuk.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor