RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2022. december 3., szombat
Ferenc, Olívia

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„A színháznak mindig is az érzékenyítés volt a feladata”
2022-10. szám / Nagy Klaudia

Tóth Ildikó hazánk egyik legsokoldalúbb színésznője, számos felejthetetlen színházi és filmes alakítás fűződik a nevéhez. Pályáját a Radnóti Színházban kezdte, majd négy évig az Új Színház tagja volt. Ezután tizenhét év szabadúszás következett rengeteg érdekes és izgalmas munkával.
2015-ben lelt újra inspiráló alkotóközegre a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, ahol továbbra is megtalálják az összetett, bonyolult figurák, mint Ilona A Vágy nevű villamosban, Claire Az öreg hölgy lá­to­gatásában és Éva Az ember tragédiája 2.0 című előadásban. A Jászai Mari-díjas, Kiváló és Érdemes Művésszel jelenleg futó szerepeiről és legújabb filmjéről beszélgettünk, valamint arról, mi ad erőt számára ebben a bizonytalanságokkal teli időszakban.

Amikor Szikora János igazgató úr először hívta a színházhoz, nemet mondott. Miért?
T. I.: A fiam kicsi volt még, úgy gondoltam, hogy a sok utazás nem fér bele az életembe. Eltelt pár hónap, felhívtam Jánost, hogy mégis meggondoltam magam, szeretnék társulati tag lenni, ha még áll a lehetőség, de már betöltötték a státuszokat. Később játszottam ott vendégként, és amint megüresedett egy státusz, le is szerződtettek.

Érdekes párhuzam, hogy pályakezdőként Bálint András, a Radnóti Szín­ház igazgatójának hívására mondott nemet.
T. I.: A Radnótiban egy kortárs dráma ősbemutatójára készültek. Har­madéves voltam, és mint rendes kis főiskolás, el szerettem volna olvasni a darabot, de azt mondták, nem tudják odaadni. Az olva­só­próbán úgy éreztem, hogy az anyag nagyon nem jó, és nem szeretnék részt venni a produkcióban. Ezt rögtön a próba után el is mondtam Bálint Andrásnak, amit – természetesen – nem fogadott túl jól. Na, gondoltam, kész, vége, most befellegzett a karrieremnek, de pár nap múlva András felhívott, hogy lenne nekem egy szerep a Nórában Valló Péter rendezésében, amit már örömmel elvállaltam. Végül így kerültem a Radnótihoz, amit annak a nemnek köszönhetek.

Sosem félt a nemek következményeitől?
T. I.: De! De attól is féltem volna, ha olyasmit kell csinálnom, amihez nincs közöm. Annyira illékony a mi munkánk, annyira jelen idejű, hogy pillanatok alatt ki tudunk kerülni a köztudatból. Természetesen mindannyian vágyunk sikerre, szeretnénk díjakat kapni, ami fontos is, mert az embernek ad egy lökést, de ha valaki csak ezért csinálja, keserűség érheti, mert ezer emberből egynek, ha sikerül, hogy állandóan „divatban” legyen. Az egyik tanárom a főiskolán mindig azt mondta, hogy ötven év a pálya, amibe sok minden belefér. Ha valakiben van elhivatottság, misszió, hogy tanulva tanítson, akkor ötven évig vagy akár még tovább is tartósan tud működni ezen a pályán.

Mióta leszerződött Székesfehérvárra, igazi díjesőben részesül: Prima Primissima-díjas és Kiváló Művész lett, megkapta a Vörösmarty-gyűrűt. Mitől inspiráló közeg a Vörösmarty Színház?
T. I.: Jó pár kollégám tagja a színháznak, akikkel korábban már dolgoztunk együtt, és Szikora Jánossal is voltak már közös munkáink. Ezek a kapcsolatok azért fontosak, mert nem a nulláról kell építkezni. Otthon érzem magam, akik nem ismertek, azok is elfogadtak, megszerettek, jól tudunk együtt dolgozni. Minden vidéki színháznak egyben a népszínház szerepét is be kell töltenie, műfajilag nagyon sokszínűnek kell lennie. Szikora János, Bagó Bertalan, Horváth Csaba és jó ideig Hargitai Iván próbálnak egyensúlyt te­rem­teni, hogy olyan anyagot kínáljunk, ami fogyasztható, de ne csak a fogyaszthatóság legyen az elsődleges szempont, hanem olyan kérdéseket tegyünk fel, olyan értékeket mutassunk meg az előadások által, amiknek hatására az emberek érzékenyebben tudnak odafigyelni saját magukra, a környezetükre. A szín­ház­nak mindig is az érzékenyítés volt a feladata, hogy a feltett kérdések segítségével az emberek elin­dul­janak a megértés útján egy problémával kapcsolatban.

A színház alkotóinak kreativitását dicséri Az ember tragédiája 2.0, Madách Imre darabjának folytatása, amelyet négy kitűnő kortárs író, Márton László, Darvasi László, Závada Pál és Tasnádi István írt meg. Lucifer ezúttal a huszadik század sötét időszakán kalauzolja végig Ádámot és Évát.
T. I.: Úgy tudom, Szikora Jánosnak jutott eszébe, mi lenne, ha Madách élne, vajon miket emelt volna ki további színként az elmúlt másfél évszázadból. Aztán az írókkal való közös gondolkodás eredményeként lett az első szín a Titanic indulása előtti pillanat 1912-ben, utána következik a Nagyvárad-Berlin szín, ami a fasizmus borzalmait mutatja be, a harmadik, dél-francia szín Pablo Picassóról, a művészet fasizálódásáról szól, az utolsó, Csendes-óceáni színben a fogyasztói társadalom diktatúráját ismerhetjük meg, ami elvezethet bennünket a klímakatasztrófához és – most már tapasztaljuk – egy háborúhoz is.
hirdetés

Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-darabban a főszereplő milliomosnő, Claire elhatározza, hogy bosszút áll azért, amit egykori szerelme tett vele. Hogyan tudott azonosulni ezzel a kegyetlen karakterrel?
T. I.: Claire mögött egy elrontott, hosszú élet van, amiben rengeteg keserűség halmozódhatott fel. Fiatal lányként az egész közösség kitagadta, ezért revansot vesz. Irgalmatlan mennyiségű pénzt ajánl fel, ha megölik azt az egy embert, aki miatt őt kitagadta a közösség. A kegyetlensége abban rejlik, hogy hideg fejjel kitalálja a tervét, 25 éven keresztül készül rá, és végrehajtja. Tudja, a pénz mozgatja az embereket és irányítja a világot, az élettapasztalata pedig azt bizonyítja, hogy a legtöbb ember megvásárolható. Attól lesz kegyetlen, hogy ezt a gépezetet elkezdi működtetni a pénze által. Mindezt teszi végtelen bűbájjal.

Claire-hez hasonlóan Ilona A Vágy nevű villamosban szintén összetett figura. Az előadásokat követően egyből kilép a szerepből, vagy nehezen engedi el?
T. I.: Könnyen ki tudok lépni, mert ez hozzátartozik a munkánkhoz. Viszont hat rám az anyag, vagy az, hogy éppen hogyan sikerül az este. Tegnap játszottuk a 10 című előadást a Radnótiban, és úgy éreztem, hogy bár professzionálisan eljátszottuk, de nekem mégis rettenetes hiányérzetem van. Például ezt nem tudom letenni. Emlékszem, hogy mentem haza, és nagyon rosszkedvem volt. Kívülről semmilyen hibát nem lehetett találni, a nézők felé ugyanúgy működik, mert csodálatosan meg van írva, rendezve, mindenki nagyszerű benne. Csak az a pici plusz hiányzott! Nehezen tudom elengedni, ha nem sikerül úgy, ahogy szeretném. Ilyenkor várom a következő előadást, hogy kifényesítsem valahogy.

A színház mellett folyamatosan láthatjuk a filmvásznon is. Szeptemberben volt a Magasságok és mély­sé­gek premiere, október 20-án következett a Blokád, amelyben Antall József feleségét, Fülepp Klárát alakítja.
T. I.: Köbli Norbert írta az utóbbi forgatókönyvét, amely az 1990-es taxisblokádot mutatja be. Nagyszerűen ír, szellemesen, pontosan, ráadásul ez egy olyan film, amiben nagyon fontos a szó, hogy ne legyen túlírt, túlbeszélt, hanem pont annyi, amennyi kell. Nagyon le voltam nyűgözve.

Eddig a pandémia nehezítette a színházak és a művészek munkáját, most a növekvő rezsiköltségek. Mi­ben lehet megtalálni a kapaszkodót?
T. I.: Én is folyamatosan ezt a kérdést teszem fel magamnak újra és újra. Már az energiaválság és a pandémia előtt is elindult egy tendencia, mely szerint a színház mint kommunikációs tér már nem olyan fontos, mint húsz-harminc éve. Amikor a tapsnál ránézek a nézőtérre, az átlagéletkor jellemzően ötven év felett van. Vidéken a bérletrendszer miatt még be lehet csalogatni a diákokat, nyugdíjasokat, de a felnőtt bérlet eladása ott is visszaesett, mert a pandémia alatt a nézők már átélték, hogy megvették a bérletet, mégis elmaradt az előadás. Hiába próbál a színház folyamatosan kompenzálni, a nézők elbi­zony­ta­la­nodtak, ráadásul a növekvő rezsiszámlák miatt a családok valószínűleg először a kultúráról fognak lemondani. Viszont a színház költségvetésének egy hányada a jegybevételből származik, ami lehetővé teszi, hogy legyen jelmez, díszlet stb. – ördögi kör! Amikor ilyen nehéz időket élünk, pont az lenne a lé­nyeg, hogy az irodalom, a képzőművészet, a zene és a színház terápiaként tudjon működni, ka­pasz­ko­dót tudjon adni. És épp a kapaszkodókról kényszerülünk lemondani! Szóval keresem a választ, és erősítem magamat, hogy ne rendüljön meg a színház fontosságába vetett hitem.





vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor