RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. szeptember 21., csütörtök
Máté, Mirella

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Azt szeretem, ha jelen idejű az előadás
2015-03. szám / Szepesi Krisztina

Április 29-én a Szkéné Színházban mutatják Rába Roland legújabb rendezését, a Don Quijotét, a Nézőművészeti Kft. produkciójaként. A színész-rendező szerint a történet emlékeztet magára a
színészlétre, a próbákra, de közben arra a manapság talán elfogadhatónak tűnő álláspontra is, hogy nem vesszük tudomásul, mi folyik körülöttünk.

Amióta Alföldi a Nemzetiben odaadta neked a Mein Kampf című darabot 2009-ben, sok rendezői feladatod van. Vagyis gondolom, már azelőtt is megvolt benned az ambíció.
R. R.: A színművészetin sokszor fordult elő, hogy az osztálytársak megkértek, nézzek rá a jelenetükre, és ha van ötletem, szóljak hozzá. Sokakban van ott a képesség, csak nem mindenki jut el odáig, hogy rendezővé is váljon. Én például nem tudom, hogy magamtól be­le­vág­tam volna-e, de addig biztos nem erőltettem, amíg Robi nem kért meg rá. Ráadásul így is mindig elégedetlen vagyok a saját munkámmal, de próbálkozom. Ahhoz talán van érzékem, hogy egy jelenethez, ami meg van írva, vagy amit improvizálunk, hozzá tudjak szólni úgy, hogy a benne játszó színészek még jobb helyzetbe kerüljenek, de a végén, az összerakás fázisában még gyakran hiányérzetem van.

Legutóbbi munkáid mindig reflektáltak valamiféle társadalmi problémára. A Don Quijote mivel mutat túl önmagán?
R. R.: Nem ez az elsődleges koncepció, hanem inkább azt szeretem, ha jelen idejű az előadás, legyen akár Shakespeare vagy Moliére. Ha úgy hozunk létre valamit, hogy mi magunk is ott vagyunk benne. És persze szerepet játszunk, de közben azt keressük, hogyan húzzuk magunkra a karaktert, és hogyan lesz a darabban felvetett probléma a miénk. A Don Quijotéről sok mindent nem tudtam, mielőtt elkezdtem vele foglalkozni. Például, hogy Cervantes kétkötetes regényben írta meg, ráadásul ez volt az irodalom első ilyen formájú műve. A főszereplőről persze mindannyian hallottunk, tudunk a szélmalomharcról, Sancho Panzáról meg a lováról. Miközben arról is szól a darab, hogy a főszereplő belehülyül a lovagregények olvasásába, mindenfélét vizionál, és már nem a valóságot látja. Az pedig, hogy nem azt látjuk, ami tényleg van, mindannyiunkra lehet jellemző bizonyos helyzetekben. Vagy mert hülyék vagyunk, vagy mert nem akarjuk látni, mi van körülöttünk. Rendezőként most is, mint mindig, ajánlattal és gondolatokkal érkezem, de szeretném, ha közösen találnánk meg a lényeget. Vagyis közben alakul ki, mi az igazi probléma, amit megmutathatunk ezzel a nagyon gazdag anyaggal.

A szélmalomharc önmagában is téma lehet.
R. R.: Miközben nem biztos, hogy ennek a felnőtt mesének úgy kell kortársnak lennie, hogy konkrét politikai kérdést feszegetünk vele. Nekem ez a Don Quijote-probléma magára a próbafolyamatra is rímel. Hiszen a próbán el kell hinnünk, hogy az adott szerep vagyunk, és a másik színésszel is el kell hitetnünk ezt. És azt hiszem, épp a régisége adja a maiságát. Hogy van egy nem korszerű ember, aki nem a valóságban él. Hiszen lehet, hogy ez a jelenlegi helyzetben nagyon is szimpatikus, választható út lehet. De én ezt sem akarom erőltetni. Egy jó munkában maga a történet kezd el egyszer csak magán túl is szólni valamiről. Ehhez pedig sokat kell beszélgetni a színészekkel és még többet próbálni.
hirdetés

Az, hogy a Mucsi–Scherer páros alakítja a főszerepeket, azért sok mindent meghatároz.
R. R.: Igazából ők Katona Lászlóval és Kovács Krisztiánnal, vagyis a Nézőművészeti Kft. kért fel erre a rendezésre, és valószínűleg azért is gondolkodott Kapa már régóta a megvalósításon, mert korábban többször fölajánlották neki a szerepet különféle átdolgozott formában. Sokszor neki is fogott már, ami szintén olyan Don Quijotés, ahogy újra és újra nekimegy a szélmalmoknak, aztán mindenféle ok miatt nem történik meg a dolog. Lehet, hogy ebből is lehet használni valamit. Az pedig, hogy ők Pepével egy páros a Jancsó-filmekből, még adja is magát. Nyilván az lenne igazán izgalmas, ha olyat tudnának mutatni ebben, amit egyáltalán nem várnánk. De ha csak magát a kapcsolatot tudják megmutatni, az is elegendő lehet, mert ne higgyük, hogy ez könnyű dolog attól, hogy a közönség szemében ők egy páros.

2011-ben azért jöttél el a Nemzetiből, mert annyi volt a munka, hogy nem tudtál elvállalni külsős felkéréseket filmekben, más színházaknál. Most viszont a rendezés mellett nem játszol sokat.
R. R.: Nincs hiányérzetem, nagyon jó munkák ezek. Jó például a Stúdió K-ban az Othellóban együtt játszani olyanokkal, akikkel még nem volt lehetőségem, és nagy élmény az is, hogy a hamlet.ws 2007 óta megy a Krétakörrel, és még mindig friss minden egyes előadás. A mennyiség anyagi megfontolásból lehet lényeges. A Nemzetiben nagyon szerencsés helyzetben voltam, jó feladatokat kaptam, de közben egyre több volt a lehetőség a Protonnal. Dönteni kellett és mivel Mundruczó Kornéllal már régóta dolgozunk együtt, és mély szakmai kapcsolat van közöttünk, természetes volt, hogy őt válasszam.

Az nem zavar, hogy soha senki nem lát beléd egy kedves, szerethető karaktert?
R. R.: Amikor rendezőként először kellett eldöntenem egy előadás szereposztását, akkor tudatosult bennem, hogy ez milyen nehéz dolog. A másik oldalon színészként úgy gondoltam addig, hogy tök mindegy, hogy nézek ki, az a lényeg, hogy a rendező bízzon bennem, és én eljátszok mindent. De most már látom, hogy ez egy vizuális dolog. Nem elsősorban az számít, milyen embernek ismertem meg egy kollégámat, hanem hogy a karaktere ránézésre stimmel-e a szereppel és a partnerével. Vagyis mindegy, hogy belül én egy szorongó személyiség vagyok, a karakterem attól még durvább, nyersebb, zaklatottabb szerepekre predesztinál. És az az indulat, elégedetlenség és rombolási vágy, ami ezekben van, megvan bennem is, ahogy mindenkiben, csak éppen el van nyomva. Azért tök jó ez a meló, mert a sok feszültséget ki tudjuk kiabálni, rohangálni magunkból.

Rendezőként ez nem ragad benned?
R. R.: Sokféle utat be lehet járni úgy is, és néha el is lehet játszani a rendezőt bevállaltan. Mert azért ott van bennem a kisördög, hogy mégiscsak színész vagyok, és ez is csak egy szerep. Aztán persze a végén valóban tudni kell azzá is válni…

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor