RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. december 15., péntek
Valér

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Mindannyian mások vagyunk
2015-10. szám / Szepesi Krisztina

Halász Judit 1965 óta tagja a Vígszínház társulatának, miközben generációk nőttek fel gyer­mek­kon­cert­jein. November 8-án délután az Élet Menete Alapítvány szervezésében ad jótékonysági koncertet Sokszínű mesékkel kezdődik a mulatság címmel a Dohány utcai Zsinagógában, és azt reméli, hogy amint eddig, úgy most is eljuthat a gyerekek mellett a felnőttek szívéhez is.

Amikor elkezdett énekelni, már majd’ 10 éve elkezdődött a karrierje a Vígszínházban.
H. J.: Nagyon szerettem énekelni és ismertem olyan zenészeket, aki­ket nagyra becsültem. Elsőként Bródy Jánost sikerült rávennem arra, hogy írjon nekem dalokat. Megírta a Csiribirit, aztán a Micimackót, utána pedig csináltunk egy lemezt Kép a tükörben címmel. Amikor a második lemezem is megjelent, megkeresett a Bojtorján, és fela­ján­lot­ták, hogy koncertezzünk együtt. Addig jöttek hozzám a színházba, míg végül leszerződtek a Szentendrei Művelődési Házba, ahol aztán az egész elkezdődött.

Miért a gyerekközönséget választották?
H. J.: Először nem gondoltuk, hogy gyerekeknek fogunk énekelni, az első lemez még nem is egyértelműen gyerekeknek szólt. Én csak szerettem volna készíteni egy lemezt, amin arról énekelek, ami nekem egész életem során fontos volt. És miután szerettem volna, hogy a költészet ne maradjon ki belőle, hiszen színésznőként nagyon fontos és meghatározó része volt ez az életemnek a kezdetek óta, egyértelmű volt, hogy versek is felkerültek a lemezre olyan költőktől, akiket nagyra becsültem és szívesen ajánlottam volna másoknak is. Kerekedett ebből egy új műfaj, ami eleinte valóban főleg a gyerekekhez szólt. De aztán felnőttek a gyerekek, akiknek korábban énekeltem, nekik is gyerekeik születtek. Annak is már közel tizenöt éve, hogy elkezdtünk az egész családnak szóló lemezeket készíteni. Az első ilyen a Minden felnőtt volt egyszer gyerek című lemez volt, ami azóta is talán az egyik legkedvesebb számomra.

A színészet vagy az éneklés az első?
H. J.: Kicsit most a libikóka súlyosabb, ismertebb részébe a lemezek kerültek, aminek egyik oka, hogy a lemezek és a koncertek könnyebben jutnak el az ország bármely pontjára, a színház azonban nehezebben utazik, hiszen egy-egy előadás utaztatásának komoly költségei vannak, és a helyszínnek is megfelelőnek kell lennie. De akárhonnan nézem, én színész vagyok, ez a tanult mesterségem, és elsősorban azzal tudok hatni, amit a legjobban ismerek. Sokra tartom ezt a hivatást, és elsősorban színésznek érzem magam akkor is, amikor énekelek, hiszen én ezzel a tudással hatok a gyerekekre.

Énekesként azért jobban előtérbe kerül a saját személyisége.
H. J.: Azt, hogy én a színpadon milyen produkcióba kerülök, az esetek nagy többségében nem én határozom meg, de minden szerep igazát meg kell keresnem. Ez persze nem mindig úgy sikerül, ahogy én szeretném, már csak azért sem, mert ezt nem egyedül csinálom, de a személyiségem minden esetben benne kell, hogy legyen ezekben a szerepekben is. A koncertek viszont az én választásom szerint készülnek, és százszázalékosan tudom és kell is vállalnom ezeket. Itt nem kötelez engem senki semmire, nem kell alkalmazkodnom senki más elképzeléseihez, ahogy a zenészek is az én választottjaim, akik hála istennek hosszú évek óta szívesen dolgoznak velem.
hirdetés

Az azért szintén az ön választása, hogy 50 éve tartozik a Vígszínház társulatához.
H. J.: A Vígszínház azóta annyiféle volt, ahány év eltelt. Én a Várkonyi-korszakba csöppentem, közülünk 8-10-en még ma is itt vagyunk, és még mindig életünk leggyümölcsözőbb színészi életszakaszaként emlegetjük. Aztán az évek során újabb színészek és újabb rendezők jöttek a Madáchból, a Katonából, Kaposvárról, és közben sokan sajnos végleg elmentek, de belőlük nagyon sok minden bennünk maradt. Mára nagyon változó a Vígszínház, hiszen a társulat több mint egynegyede vadonatúj, olyan művészek, akikkel most találkozom életemben először. Régen nem voltak ekkora rácsodálkozások, hiszen a té­vé­já­té­kok­ban majdnem minden budapesti színész megfordult, így ott nagyon sok mindenkivel találkozhattam, Kiss Manyitól Kállai Ferencig. Ám azzal, hogy most időnként új társakat kapunk, új gondolatok is ér­kez­nek.

Más örülne annak, ha 20 évvel fiatalabbnak látszana a koránál, de talán egy színésznőnek nem mindig könnyíti meg a helyzetét.
H. J.: Valóban nem könnyű ez a színházvezetés számára, de azért tavaly például volt egy nagyon jó találat az Asszony a fronton című előadással. Az egyetlen fájó pont ebben a nagyon értékes munkában, hogy csak nagyon kevés néző fér be a Házi Színpadra, ahol játszom. De fizikailag épp elég a feladat, nem bánom, hogy nem vagyok még jobban elárasztva szerepekkel, mert sok más dolog is van az életemben, ami fontos számomra. Most például a rólam szóló könyv kiadásával foglalkoztam sokat, ami egy egészen új helyzet. Minden újdonság érdekes, így az is, amikor majd a megjelenés kapcsán sokfelé kell mennem találkozni az olvasókkal. Egyszer voltam csak Erdélyben, és most a könyv kapcsán például Ma­ros­vá­sár­hely­re megyünk koncertezni a Nemzetközi Könyvvásárra. Úgy néz ki, Londonba is meghívást kapunk újra, és készülök a karácsonyi koncertekre is. Most volt 150 éves a Színház- és Filmművészeti Egyetem, ahol szintén újdonság volt, hogy a capella kellett népdalokat énekelnem az ünnepi műsorban. És ha már színház, megyünk az Asszony a fronton-nal Pozsonyba egy nemzetközi fesztiválra, és a Ma­dách Szín­ház­ban is van egy szerepem a Betörő az albérlőm című előadásban, amit nem játszottam február óta.

És jön Az Élet Menete Alapítvány novemberi koncertje is.
H. J.: Megjelenik ennek kapcsán egy mesekönyv is, amit az Alapítvány ajándékba ad a gyerekeknek, akik eljönnek a koncertre. És mivel a mesekönyv üzenete egyezik egy régi daloméval, amit még sosem énekeltem koncerten, az is bekerül a műsorba, ahogy azt tervezem, hogy a Sehallselát Dömötör is, amit sok fellépésemen hiányolták már. A Zsinagógának lehet valamiféle különös vonzereje, nagyon meghatott, hogy azok is sokan jelezték, hogy eljönnek, akik a vígszínházi díszletek között előadott koncertjeimhez szoktak.

Mi az az üzenet, amit ezzel a koncerttel közvetítetni szeretnének?
H. J.: Az említett Bródy-dal, ami az én lemezen jelent meg először, de aztán nagyon sok jó magyar énekes adott elő, a Mindannyian mások vagyunk. Vagyis a mások elfogadása, az együttélés módja, etikája és az ezzel kapcsolatos érzések a koncert fő mondandója, ami remélem, nemcsak a gyerekekhez, de a szüleikhez is eljut majd.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor