RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. augusztus 24., csütörtök
Bertalan

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
A zene az emberi létezés ideális formája
2016-11. szám / Jónás Ágnes

„A zene az egyik legcsodálatosabb kódrendszer, amit valaha kifejlesztettek. Az előadóművész feladata, hogy dekódolja és széles körben elérhetővé, hallhatóvá tegye a zeneszerzők által elrejtett üzeneteket” – vallja Andrej Gavrilov, világhírű orosz zongoraművész, akivel karrierjének
indulásáról, oktatói tapasztalatai során szerzett sokkoló felfedezéseiről, művészi missziójáról, valamint januári, a Pannon Filharmonikusokkal közös koncertjeiről is beszélgettünk.

Édesanyja a zenének szentelte az életét, édesapja pedig a fes­té­szet­nek hódolt. Ilyen szellemi pillérekkel bíró családban mondhatni el­ke­rül­he­tetlen volt, hogy művészi pályára adja a fejét, nemde?
A. G.: Mindkét szülőm a szabadság, a becsület és az önfeláldozás megtestesítője volt. Édesanyám igazi fanatikus volt – a zongorázásnak szentelte az életét, édesapám pedig a festészetnek. A gyermekkorom hol apám műtermében, hol pedig a zongora mellett telt. Az együtt töltött estéinket Schumann, Rahmanyinov és Csajkovszkij zenéi itatták át. Apámnak csodálatos bariton hangja volt, anyám gyakran kísérte őt zongorán, amikor dalra fakadt. Habár egy rettentő picike szovjet lakást tudhattunk magunkénak, a saját kis boldog világunkban, a művészetek univerzumában éltünk. Hogy engem a zongorázás kerített hatalmába, talán annak is betudható, hogy lényegesen több időt töltöttem édes­a­nyám­mal, mint apámmal. Az orvostudomány, a régészet és az irodalom is érdekelt – mindig olyasmivel akartam foglalkozni, ami az emberek javát szolgálja, hiszen szerintem a legfontosabb dolog az életben, hogy törekedjünk a jóságra, hogy szeretettel közeledjünk egymáshoz, hogy figyeljünk és törődjünk em­ber­tár­sainkkal.

Meglehetősen fiatal, csupán tizennyolc éves volt, mikor megnyerte a moszkvai Csajkovszkij Zon­go­ra­ver­senyt. Hogyan befolyásolta ez az elismerés a karrierjét?
A. G.: Egy versenyt megnyerni szerintem nem nagy dolog, de közönség előtt játszani, és a zenéden ke­resz­tül meg­nyer­ni magadnak a hallgatóságot, na, azt nevezem én igazi kihívásnak! A versenyt követően az egész életemet arra tettem fel, hogy ablakot nyissak a közönségre.

Volt egy hétéves periódus az életében, 1994-től 2001-ig, amikor egyáltalán nem adott koncertet. Ih­let­me­rí­tés, feltöltődés – ez volt a szünet célja?
A. G.: Igen. Igyekeztem befelé figyelni, a lelkem legmélyéig ástam, hogy aztán érettebb művészként és emberként térjek vissza a világ színpadaira.

Vannak, akik azt mondják, hogy a zene a kommunikáció egyik eszköze, vannak, akik úgy vélik, fegyver. Ön mit gondol?
A. G.: Szerintem a zene értelmét és célját felesleges kutatni, de ha mindenképpen szolgálnom kell egy saját verzióval, akkor azt mondanám, hogy a zene nem más, mint az emberi létezés ideális formája, önmagunk megismerésének eszköze. Egy kollektív, nemzeti és individuális képződmény, mely hangokban jut kifejezésre, s alkalmas az emberi érzelmek, gondolatok és lelkiállapotok tökéletes leképezésére. Az egyik legcsodálatosabb kódrendszer, amit valaha kifejlesztettek. Az előadóművész feladata, hogy dekódolja és széles körben elérhetővé, hallhatóvá tegye a zeneszerzők által elrejtett üzeneteket. A zenész, csakúgy, mint a művész vagy az író, különleges képességek birtokában van – emberek millióiból képes időről időre heves érzelmi reakciót kiváltani.
hirdetés


A világ számos városában, többek között Londonban és Madridban is tartott már mesterkurzusokat. Oktatói tapasztalata mennyiben változtatta meg a zenéhez való viszonyát?
A. G.: A mesterkurzusok során nyert tapasztalataim a zenei szcéna „vakságára” világítottak rá. Meg­döb­ben­ve tapasztaltam, hogy a fiatal zenészek fejében óriási káosz uralkodik – zeneelméleti tudásukban számos hiányosságot véltem felfedezni: nincsenek tisztában a zeneszerkesztés módszereivel, és képtelenek megérteni, hogy a hangsorok, a ritmusok, a dallamok csupán a zenei eszköztár részei. Ha a zeneipar által felkapott sztárocskák orra alá dugok egy egytagú zenei formát (ez a legegyszerűbb zenei forma), és arra kérem őket, hogy értelmezzék azt, értetlenül merednek rám. Mindez jól mutatja a modern zeneoktatás hiányosságait.

A Művészetek Palotájában a Pannon Filharmonikusokkal ad koncertet 2017. január 20-án. Számos al­ka­lom­mal dolgoztak már együtt, Bogányi Tiborral, a zenekar vezető karmesterével való ismeretsége még a Berlini Filharmonikus Zenekarban kezdődött. Ezek szerint beváltak egymásnak.
A. G.: A zenekar tagjai teljes mértékben nyitottak az új ötletekre, rendkívül rugalmasak, a munkafolyamat során pedig barátságosak. A január 20-i koncert előtti napon a pécsi Kodály Központban is fellépünk – szintén Sosztakovics híres Leningrád szimfóniájával, valamint Rahmanyinov III. d-moll zongoraversenyével örvendeztetjük meg a nagyérdeműt.

Utóbbit a zongoraverseny-irodalom egyik legfélelmetesebb és legnehezebb darabjának tarják. Ön is így látja?
A. G.: Félelmetes és nehéz?! Ez csupán szóbeszéd, amit vélhetően azok terjesztenek, akik nem elég érettek az efféle zeneművekhez.

Milyen tanácsot adna azoknak a fiataloknak, akik a színpad reflektorfényében szeretnék élni az életüket klasszikus zenészként?
A. G.: Az első tanácsom, hogy értsék meg és érezzék át a zene lényegét. A második, hogy ne legyenek beszűkültek, legyen meg bennük a kellő nyitottság a művészetek, az irodalom, a sport és az „átlagemberek” iránt. Tréningezzék, táplálják a lelküket és szellemüket, illetve ha egy mód van rá, ne töltsenek túl sok időt a hasonló terepen mozgó társaikkal, mert az félrevezető és destruktív lehet. Kutassanak fel új utakat is!

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor