RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. július 25., kedd
Kristóf, Jakab

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Derűs, magával ragadó és szenvedélyes bontogató
2014-08. szám / Pavlovics Ágota

Almási-Tóth András rendezővel Pazar szellemi kaland beszélgetni, ugyanakkor veszélyes is, mert lebilincselő mesélő, és a vele való találkozás után az ember napokig a neten lóg, hogy minden tőle hallott morzsácskának is utánanézzen. Mint a hagymahámozás, egy réteget lebontunk, de máris mutatja magát a másik. Csakhogy ez egy megahagyma, így a kibontott jelentések száma magas, ráadásul éppen olyan újszerűek és színesek, mint az előadások, amelyeket ő jegyez.

A Magyar Állami Operaházban szeptember 14-én lesz a premierje Dohnányi Ernő A tenor című vígoperájának. Egy biztos, szokványos nem lesz, de milyen lesz?
A.-T. A.: Egy éve választottam ki Dohnányi művét, mert izgalmasnak találtam, úgy gondoltam, bemutatjuk majd a Zeneakadémia Solti György Termében. Félretettem, egyszer csak felhívtak az Ope­ra­ház­ból, és felkértek, hogy rendezzem meg, ez szinte sorsszerű volt. A tenorban sokféle zenei réteg (Richard Strauss utáni szimfonikus zenei megfogalmazások, keringők, bohém világ, Weber: A bűvös vadászának kórusa és egy Mendelssohn-dal is) ütközik, és éppen ezt a sokszínűséget szeretném megmutatni. A történet némileg hasonlít A nürnbergi mesterdalnokokra, felépítése pedig Shakespeare Szent­i­ván­éji álom című művét idézi. Az foglalkoztat, hogy hogyan lehet egy realista felépítésű operát szürreális szintre hozni. Megmutatni, hogy egy zárt társadalom falai hogyan repednek meg a nem várt, sőt, rettegett hatásokra. Hogy az igazi érzelem, a szerelem, a szenvedély hogy feszíti szét a zárt kereteket. A polgári miliőben, egy szalonban induló cselekmény szereplőin az érzelmek hatására a ruhák is szétrepednek, szakadnak a díszletek, a fekete-fehér színekkel is jelzett zártság kinyílik, felváltja a szó valóságos és átvitt értelmében is színes, buja kert, ahol manók nyüzsögnek, hogy segítsék hőseinket megszabadulni korlátaiktól. Álomszerűvé válik a darab, melyben nagy szerep jut kiváló fiatal kortárs táncosoknak és Kulcsár Noémi koreográfusnak. A darab valójában a művészet, a szerelem és a halál gondolatköreiben mozog, de nem komoran, hanem derűs életigenléssel, néha show-szerű elemekkel. Végül elsimulnak a hullámok, látjuk, hogy egyetlen éjszaka alatt rengeteget tanult a korábban zárt rendben élők csapata arról a világról, amely egy napja még kívül esett a körein.

Új darabra készülő énekesektől gyakran hallani, még nem tudom, miről fog szólni a darab, mert nem beszéltem a rendezővel. Ennyire meghatározó a rendezői koncepció?
A.-T. A.: A rendezőközpontú operajátszás korát éljük, ami nem jelenti azt, hogy az énekesnek fel kell adnia az egyéniségét. Éppen ellenkezőleg, a rendező kijelöli a szerep fő pontjait, amelyeket az énekes tölt ki a személyiségével. Ebben a felfogásban kevésbé fontos, hogy az énekes mit gondol a szerepről objektíven. Nem az a lényeg, hogy „kicsoda Mimi”, hanem az, hogy ki az, aki énekli. Ez vagyok én – mondja az énekes, én játszom Mimit, kezdjen velem valamit a rendező. Erre jó példa egy 2012-es bemutató, amikor Anna Netrebko nem sokkal a szülése után, kissé kigömbölyödve állt színpadra Salzburgban, hogy a Bohémélet Mimijét elénekelje. A rendező Damiano Michieletto Mimit az akkori Netrebko személyiségére találta ki.

Egyetemi docens, színpadi játékot oktat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, rendezi a félévi vizsgaelőadásokat, felsorolhatatlanul sok prózai és zenés darab fűződik a nevéhez. Hogy éri el, hogy a tanítványai, illetve a művészek megvalósítsák a vízióit?
A.-T. A.: A tanár és a tanítvány, az énekes és a rendező között nagyon bizalmas viszony kell legyen, meg kell bízniuk abban, hogy amit kérek, értük van. Érezniük kell, hogy kíváncsi vagyok rájuk. A lényeg a gondolati háttér, amit a rendező ad, a megvalósulás mikéntje, a hogyan viszont az énekesen múlik. A tanítványaimmal baráti viszonyban vagyok, ezért kellemes a közös munka. Szeretek oldott hangulatban próbálni, távol áll tőlem az ideges rendezői attitűd, a premiert és az előadásokat kevéssé szeretem, épp stresszes légkörük miatt, persze örülök egy-egy sikeres bemutatónak is.
hirdetés

Melyek azok az előadások, kik azok a rendezők, akik a legnagyobb hatással voltak Önre?
A.-T. A.: Calixto Bieito és a berlini Komische Operben általa rendezett Szöktetés a szerájból, de Bieito minden rendezését nagyra értékelem, kinyitja a műveket, kimozdítja a zártságból, akár egymásnak ellentmondó szinteken is működtetni tudja őket. Az általa rendezett stuttgarti Parsifalt például Cormac McCarthy Az út című regénye, illetve a belőle készült film ihlette. Dmitrij Csernyakov is minden rendezésében túllép a konkrét cselekményen. Számomra az opera a mi életünkről szól, nem valami távoli, előkelő, idegen világ.

Apropó a mi életünk. Tavaly mutatták be az Operaház Szfinx-teraszán és a következő évad műsorán is szerepelni fog A telefon című Menotti-egyfelvonásos.
A.-T. A.: Ha kinézek az utcára, ötből négy ember a telefonját nyomogatja. Ahhoz, hogy megmutassam ezt a korjelenséget a színpadon, kevés lett volna úgy aktualizálni a lassan 70 éves művet, hogy a vezetékes helyett mobiltelefont használnak, ezért a telefon valóban címszereplővé növekedve jelenik meg, a Szegedi Nemzeti Színház fiatal színművésze, Poroszlay Kristóf személyesíti meg. A Pataky Klári Társulat táncosai mai „street-feeling” atmoszférát teremtve teszik mozgalmassá az eredetileg kétszereplős darabot. Persze az énekesek, Sáfár Orsolya és Bátki Fazekas Zoltán sem a hagyományos karaktereket hozzák... Menotti műve sok értelmezési lehetőséget ad, egyben fricska az operának. Egy opera arról, hogy nem jön létre a legszebb operai jelenet, a nagyon várt szerelmi vallomás, mert a két szereplő nem tud egymással kommunikálni.

A tavalyi bemutató után voltak kritikus megjegyzések, hiszen sokat azt hitték, hogy a „szentély”, az Operaház falára graffitit festettek.
A.-T. A.: Nincs igazuk a morgolódóknak, a street art izgalmas, innovatív vizuális művészeti ág, a világ számos országában elfogadott alkotási forma, nem barbárság. A mi díszletünket Nikon One, a legjelentősebb hazai street art művész jegyzi. A művészet és a városi környezet kapcsolata leginkább a street artban ragadható meg, ezek a festmények olykor szépek, máskor elgondolkodtatóak, nem igaz, hogy a művészetnek nem lehet köze ahhoz, ami az utcán zajlik.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor