Néha hajlamos vagyok azt hinni, hogy vannak bizonyos, egyébként meglehetősen drága intézmények a társadalomban, amelyeknek az a legfontosabb céljuk, hogy két, egymás számára viszonylag ismeretlen ember is tudjon társalogni. A legegyszerűbb és legkézenfekvőbb téma a sport, a politika és harmadik helyen ott a művészet. Az első kettőből azért lehet még hirig, te reálos, én
barcelonás, te balos, én jobbos, de ennyi kockázatot vállalni kell. Azt, mondjuk, még nem hallottam, hogy azért késeltek volna, mert az egyiknek Eszenyi, a másiknak Alföldi a csillaga. A társalgás fél győzelem, ha tényleg valamiről beszélgetünk, már nem kapkodunk a kardunk után, vannak a megismerésnek egyéb változatai is, nem csak az, hogy melyikünk az erősebb.
Valami hasonló történt most velem is, az éjszakai utcán utánam szólt egy permanens lézengő, megálltam, szóba elegyedtünk. Bár a fociról is egészen jól el tudok társalogni, akár Kosztolányi a bolgár kalauzzal, anélkül, hogy a legcsekélyebb fogalmaim volnának a csapatokról és a mezbe bújtatott héroszokról, most a politika volt a téma, hogy mennyire megszállja a hétköznapokat, nem lehet élni sem tőle. Reggel nézem a sportfogadási műsort, de jönnek a hirdetések. Elmegyek a szoláriumba, és szól az a rohadt rádió, ontja a propagandát. Szépen végigmegyünk alkalmi beszélgető partnerem napirendjén, nincs benne sok meglepetés, és a tanulság is kiszámítható: nem mondom, ha ott volnék, én is ellopnám a magamét, de hát nem ennyit…
Végiggondolom, hogy ez az egyébként rokonszenves ember egész jól eltölti az életét a szolárium és a konditerem között, aztán este azzal foglalkozik, hogy részeg vagy részegségre vágyó turistákat csaljon be különböző lokálokba, és lám, még neki is van kire mutogatnia, neki is megadatik az a tudat, hogy vannak nála hitványabbak, akik lopnak, csalnak, hazudnak. Talán ez volna a politika lényege, nemcsak a puszta beszédtéma, hanem az állampolgári és magánemberi közérzet javítása, létrehozni az embereknek egy jól elkülöníthető és viszonylag jól megfizetett csoportját, amely bűnbakként viszi a társadalom erkölcstelenségének terhét. Akikre úgy lehet gondolni, hogy nahát, ők még nálam is sokkal hitványabbak. Politikusok.
Sajnos az ember kénytelen néha továbbgondolni a jelenségeket, magát is valahogy beleilleszteni az összképbe. Miért is gondolom, hogy ez a történet nem rólam szól? Csak mert soha nem mondanám ki, hogy ha ott volnék, én is ellopnám a magamét? Honnét lehet azt tudni, amíg nincs meg a próba? Miért képzelem, hogy a koncerttermi ücsörgés, ilyen-olyan cikkek megírása szebb vagy pláne hasznosabb tevékenység, mint a ledér nők kiközvetítése? Nem azt mondom, hogy nem képzelem, de a becsalogató ember is nyilván azt érzi, hogy jelentős igény van a munkájára, amiben nincs semmi üldözendő, hiszen csak segít az embereknek megtalálni a boldogságot.
Jaj, hát nem ugyanezt gondolom magamról? Csak sokkal magasabb lovon ülve. Talán le kellene szállni róla.
|
vissza
vissza a lap tetejére
