PM Online | Színház

A Kossuth-díjas Zsuráfszky Zoltánt és a Harangozó-díjas Zs. Vincze Zsuzsát nemcsak a házasság, hanem Magyarország egyik legnagyobb létszámú hivatásos néptáncegyüttesében, a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben végzett teendők is jó ideje összekötik. Az együttesnek „Zsura” a művé-
szeti vezetője, koreográfusa, Zsuzsa pedig művészeti főmunkatársa, vagy ahogy ő fogalmaz, „mindenese”. Látszik rajtuk, hogy valóban szeretik egymást, karikagyűrűjüket harminchárom év után is büszkén viselik. Mint mondják, az azonos értékrend és érdeklődési kör, a tisztelet és egymás kvalitásainak elismerése miatt működik jól a közös munka. Külföldi turnéról, sikerről és premierekről, na meg a néptánc reneszánszáról beszélgettünk.

Nemcsak mint férj és feleség tartoztok össze, hanem mint színházkészítők is. Ti szemmel láthatóan remek kollégái vagytok egymásnak, pedig az egyik fő konfliktusforrás a házastárs-kollégák között az szokott lenni, hogy mindkét félnek megvan a maga határozott elképzelése az adott produkcióról, amelyből nemigen szeretnek engedni. Szerintetek mi a jól működő közös munka alappillére?
Zs. Z.: A szeretet. Harminchárom éve élünk szeretetben, és a négy gyerekünkön kívül a Magyar Nemzeti Táncegyüttest is a családunknak tekintjük. Szeretünk és tudunk is együtt dolgozni, a szakmai kapcsolatunk azért működik jól, mert a legtöbb dologban nagyon hasonlóan gondolkodunk, erősítjük egymás elképzeléseit, és ugyanaz az értékrendünk. Az utóbbi tizenöt évben Zsuzsika számos dramatikus táncjátékot írt nekem a Benyovszkytól kezdve a Székely Dózsa György című tánckrónikáján át A Tenkes kapitányáig, de szép számmal születtek mese- és ifjúsági darabok is, ilyen például a Sárkánymese, a népszokásokat bemutató Táncoló tavasz vagy a Téli tánc, de ott a Drakula utolsó tánca című nagyszabású tánc-színjáték, amelyet a Müpában láthatott a közönség. 2015-ben a Körhinta című zenés-táncos darabban dramaturgként és forgatókönyvíróként is bizonyított (én társrendező-koreográfusként vettem ki a részem a Vidnyánszky Attila által rendezett, Fábri Zoltán legendás filmjén alapuló produkcióból). Koreográfusként vett részt a táncegyüttes Kiegyezés című új műsorában a Müpában, majd a Vidnyánszky Attila rendezésében látható Csíksomlyói passió című darabban. Az Egri csillagok volt a legutóbbi közös munkánk, melyet márciusban nagy sikerrel mutattunk be a Nemzeti Színházban. Egy látványos, szerethető, újszínházi nyelvezettel, török és magyar néptáncokkal fűszerezett történelmi színdarab születetett, Zsuzsika koreográfusként és jelmeztervezőként is kivette a részét a munkából.
Zs. V. Zs-: Ez a sok dicséret kezd zavarba hozni.

De miért? Néha úgy tűnik, mintha tudatosan kerülnéd a nyilvánosságot, és előszeretettel húzódnál a háttérbe, pedig az érdem legalább annyira a tiéd is, mint Zsuráé.
Zs. V. Zs.: Én azt vallom, hogy két művész ritkán fér meg egymás mellett. Az egyiknek, a tehetségesebbnek mindig előrébb kell állnia a reflektorfényben. A mi kapcsolatunk nem munkakapcsolatnak indult, hanem nagy szerelemnek – ez „nyomta rá a bélyegét” aztán a szakmai életünkre is. A közös munka szerintem azért is sikeres a mi esetünkben, mert sosem akartam egyéni karriert, elsősorban a férjem szakmai munkáját szerettem és szeretném támogatni, a tehetségét jobban kibontani. Mindig elismertem a szakmai hozzáértését és pedagógiai kvalitásait. Maximálisan elfogadjuk egymást, nyoma nincs köztünk irigykedésnek, ráadásul a néprajzi, irodalmi érdeklődésünk, a folklór szeretete is összeköt bennünket, a közös produkciók pedig csak tovább erősítik a köztünk lévő összhangot.

Azt csiripelik, hogy a próbákon szigorúak vagytok.
Zs. Z.: Minden a táncosaink érdekében történik, elvégre nem egy amatőr, kedvtelésből táncoló csapat vagyunk, hanem Magyarország egyik legnagyobb létszámú hivatásos néptáncegyüttese, több mint húsz párral. Nap mint nap felelősségteljes és professzionális munkát kell végeznünk a magyar néptáncok

megismertetéséért és népszerűsítéséért. Évente 140 előadást tartunk, 15-20 repertoárdarabot táncolunk.
Zs. V. Zs.: Ezt a hivatást nem lehet félvállról venni, újra és újra bizonyítanunk kell, és a szakmai tudás mellett előadásról előadásra bele kell tennünk azt, amit legbelül az identitásunkról, magyarságunkról érzünk. Soha véget nem érő fejlesztés folyik nálunk, a legkiemeltebb helyszíneken vagyunk jelen, turnézunk többek között a Kárpát-medencében, Japánban és Amerikában is…

Sosem fordult meg a fejetekben, hogy külföldre költözzetek az együttessel?
Zs. Z.: Az elmúlt évtizedekben a fellépések és a kinti tanítások alkalmával olyan ismeretségekre tettünk szert az Egyesült Államokban, hogy csak egy szavunkba került volna, és maradhattunk volna. Csakhogy mindig visszahúzott a szívünk. Nekünk itt van dolgunk.
Zs. V. Zs.: Ezt a műfajt nem lehet gyökér nélkül, a „természetes környezetünkből” kiszakítva művelni, ráadásul a táncosainknak gyakran prózai színészként az anyanyelvükön is helyt kell állniuk. Ha kint élnénk, és úgy készítenénk a produkciókat, az inkább show-műsor lenne, de mi nem a show műfajra „pazaroljuk” nemzeti kincseinket. Mi a hazai közönségünknek, azaz a közösségünknek szeretnénk sokat adni, időnként pedig megmutatni a magyar lelket külföldön is.

A Csíksomlyói passióval ez augusztus 18-án meg is történt, hiszen a csíksomlyói Nyeregben volt látható több tízezres közönség előtt. Milyen lehetőségek rejlettek a hatalmas tér adottságaiban?
Zs. Z.: A csíksomlyói Nyeregben három színpadot épített fel a Nemzeti Színház műszakja. A díszleteket és a színpadi technikát eleve úgy terveztük meg, hogy utaztatható legyen a produkció. Több száz táncos vett részt a produkcióban, a táncosaink erdélyi táncosokkal és Csaba testvér nyolcvanfős gyerekkórusával egészültek ki. A passió az emberiség legszebb és legmeghatóbb története, mindig volt és lesz üzenete a különböző korok embere számára, s hogy ezt a történetet a szakrális Csíksomlyón is bemutathattuk, az óriási élmény volt mindannyiunk számára.