PM Online | Mozi

A 80-as évek vége, 90-es évek eleje nem a legerősebb filmes időszak volt, és ez az Oscar-díjak történetén is meglátszik. Történetesen betudható ennek is, hogy egy olyan film, mint a Cinema
Paradiso, Oscart nyerhetett. Pontosabban mondjuk úgy, ennek a filmnek nagyobb a szíve, mint a művészi ereje – szeretjük, megbocsátjuk a hibáit.

Még sincs baj azzal egy cseppet sem, hogy most újra bemutatják, és nem csak azért, mert sokan szeretik. Azért sem, mert egy olyan korban szól a moziról, amikor bár képernyők között éljük életünk, egy ötperces videót már ritka esetben nézünk végig a telefonunk kijelzőjén. Széttöredezett vizuális világunkban egyre kevésbé fér bele, hogy ellátogassunk a moziba. Otthon, buszon, autók hátsó ülésén nézünk végig sorozatokat, mintha csak rágóznánk. Erre ez a régi film felteszi a kezét, és kér két és fél órát az életünkből a maga kicsit keresett és hamis egyszerűségével.
A Cinema Paradiso pedig nem csupán egy más kor szülötte (1988-ban csinálta Guiseppe Tornatore), hanem arról beszél, mennyit köszönhet egy ember, egy közösség a mozinak, ahol emberek cseperedtek fel, fogantak meg, öregedtek meg, sírtak, nevettek.
A háború utáni délolasz kis városkában (ahol a nápolyi szerzet már szerencsés északi embernek számít) a mozi templom is, ahol a tisztelendő atya minden új film levetítése előtt kivágatja a botrányos csókjeleneteket. Itt szeret játszani a kis Toto a mozigépész, Alfredo társaságában. Akik nem minden részletre emlékeznek, a mai, nagyon óvatos világunkban már biztos nem vászonképes apró mozzanatokon fognak megbotránkozni: vannak itt cigarettázó gyerekek, tanár által megalázott és -vert kisfiú, szoptatás közösségi helyeken, sőt még valakit jól arcba is dobnak egy adag fekáliával. A nagy délolasz élet maga, ami itt folyik a maga sprődségében, és amíg Tornatore ezt mutatja be a helyi bolonddal, szülői pofonokkal, na meg persze a moziműsoron végigvonuló olasz és egyéb klasszikus filmekkel, a néző boldogan pancsikol a többszörös időutazás hullámaiban.
Aztán a rendező megmozgatja a történetet, és az sajnos menthetetlenül belecsúszik a giccsbe, mondhatnánk, jó olasz szokás szerint, de ezt sem bánjuk. Nem, mert odáig az olaszok minden nemzetnél nagyobb tehetsége az élet élésére már felborzolta letapadt lelki csápjainkat. Philippe Noiret Alfredója és Salvatore Cascio Totója együtt elvitték a bulit. Ahogy a Maléna esetében is Monica Belluccira emlékezünk leginkább a film után, nem a történet fordulataira, úgy itt is a két ember marad meg. Meg a mozi, hiszen erről is szól Tornatore kissé negédes elégiája. Cinema Paradiso, azaz Paradicsom mozi, ahova azok jutnak, akik megmaradtak a mozi hűséges híveinek – még akkor is, ha a mozi végét valamennyire már 1988-ban megénekelte ez a film. És az annyiszor eltemetett mozi ma is él, és ezt leginkább ennek a filmnek az újra-bemutatása igazolja.