PM Online | Zene

„Kiskoromban csak a világot szerettem volna megváltani. Ahogy öregszem jövök rá folyamatosan, hogy minden apró picike pillanat, ami a szeretetről szól, mind-mind forradalom, mely képes megmenteni az embereket. Legalábbis egy kis időre” – mondja az elképesztően színes
pályaképet magáénak tudható, mindig energikus Szirtes Edina Mókus énekes-muzsikus, aki január 3-án a Liszt Ferenc Kamarazenekarral áll a Pesti Vigadó színpadára. Az újévi koncertről, inspirációkról és a 2019-es tervekről vele beszélgettünk.

A Liszt Ferenc Kamarazenekarral a Művészetek Völgyében is muzsikáltatok már együtt, sőt, ha jól tudom, ott született meg az első közös koncertanyag.
Sz. E. M.: Igen, a 2017-es Művészetek Völgye fesztivál felkérésére született meg, amely etno-szimfonikus zenei világot képvisel, és a műsoron a saját darabjaim hangoztak el, melyeket a környező népek zenéje inspirált, és versek, melyeket megzenésítettem. A vonós kamarazenei hangszerfelállást kiegészítettem négy pozannal, egy kürttel és egy tubával, valamint népzenei szólistákkal (Cserta Balázs – tárogató, furulyák, Bede Péter – szaxofon, furulyák, kaval, Szlama László – koboz, Csurkulya József – cimbalom), nem utolsósorban pedig két kiváló ütőhangszeres is velünk játszott: Födő Sándor és Dés András. Elfogult vagyok, mert ez a „csapat” igazán rendkívüli hangzást ajándékozott, remélem, nemcsak nekem, hanem a hallgatóknak is. Különleges és rendkívül megtisztelő számomra, hogy ismét a zenekarral játszhatok – ezúttal január 3-án. A zenei anyag a közismert világzene műfajból kelt életre, de nem a könnyűzenei formákat követi, és a vonós- vagy fúvóskar nem kísérő, hanem minden egyes tagja ugyanúgy szólista, mint az elöl állók, együtt lesz egységgé minden egyes dallam.

Miből áll majd a koncert repertoárja?
Sz. E. M.: Igyekszem kiválasztani azokat a darabjaimat, amelyek nem annyira szomorúak vagy lelket-szívet cincáló mélységűek, hanem valamennyire az új év, az új lendület, az új erő érzését hordozzák magukban, vagyis a vidámabb hangvételű darabjaimat fogjuk játszani.

Mi inspirál a mindennapokban dalszerzőként és énekesként?
Sz. E. M.: Az élet inspirál, és minden, amit látok, tapasztalok. Az embertársaim fájdalma, küzdelme, az a sok-sok összetört ember, a pillanat, amikor a szeretet megnyilvánulása veszi át a hatalmat a dolgok felett, egy ölelés, egy találkozás valami régen látott baráttal, vagy csak hazatérés egy messzi útról, egy jótétemény, egy kedves gesztus… Minden, ami emberi. Minden, ami lélekből fakad és persze a gondolatok! A költőóriások végtelenül gazdag és mélységes gondolatai, melyek egyszerűen átölelik az értetlen és fájdalomtól visító lelkemet, és megvigasztalják, vagy erőt adnak. Ezeket szeretném átadni, továbbadni.

Manapság egyre több ember függ a digitális eszközöktől, különösen igaz ez a 2000 után született Alfa-generációra. Szerinted ebben a digitálisan túlpörgött világban hogyan lehet még megszerettetni a fiatalokkal a folkot? Egyáltalán mennyire vevők rá?
Sz. E. M.: Szerintem nem azzal kell törődnünk, hogy ki mire vevő, hanem csak adni, belekiabálni a levegőbe, amiben hiszünk, s ha nem hallják, vagy megvetnek érte, akkor kétszer olyan hangosan kell szólni. Majd meghallja, aki meg akarja hallani. Nem a folk a lényege a koncertanyagnak, hanem a zene és a gondolat, az pedig kortól független, valamint úgy gondolom, hogy egyre erősebb a fiatalok körében a népzene tisztelete, hiszen például a Zeneakadémián tanulják, táncházakba járnak, népdalokat énekelnek, még akkor is, ha közben néha nyomkodják a telefonjaikat vagy szelfiznek. De amíg énekelnek, ez szerintem egyáltalán nem baj.