PM Online | Könyv

Nagyon kevés ember van Magyarországon, akinek a nevét nem kell odaírni egy kép alá, mert mindenki tudja, kit lát. Ilyen Koncz Zsuzsa: a Corvinánál megjelent, róla szóló gyönyörű könyv – tervezője Sebastian Stachowski – borítóján csak a fotója szerepel.

Igaz, a gerincen ott a név, de csak azért, hogy megtaláljuk a polcon. Bár talán ez is túlzott elővigyázatosság: az ember gyorsan megjegyzi, hová tette, hisz ezt a kiadványt úgysem egyvégtében olvassa végig, hanem időről időre felüti valahol, lapozgatja, nézegeti, elméláz, odamegy a lemezekhez, hallgat egy kis konczzsuzsát, és ha iszik is valamit közben, hamarosan ráír a face-en régi szerelmére, akit az Ifjúsági Parkban látott utoljára 1965-ben egy Illés-koncerten, ahol még egyáltalán nem ismerte a számítógép szót.
A könyvet fotóalbumnak is mondhatnánk, hisz itt nem a szövegek közt vannak képek, hanem a képek között szövegek. A felvételek alapvetően Koncz Zsuzsa négyfiókos kredencéből kerültek elő: a nagyinterjú készítőjének, Zöldi Gergelynek támadt az az ötlete, hogy innen húzzanak elő egy-egy fotót, Zsuzsa kommentálja, és majd ő rendet vág az egészben. Az időrendet választotta sorvezetőül, a fejezetek címét az első kettő kivételével egy évszám és egy dal-, illetve albumcím adja, az 1966-os Rohan az időtől a 2016-os Vadvilágig, bizonyítva mintegy, hogy lám, az idő, bár ezt kivételesen nem Bródy János állapította meg, hanem S. Nagy István, tényleg rohan. Az első két fejezet – Egy régi kép, egy kisgyerek…, ’64-ben épp hogy elindultunk… – a kezdet kezdetét idézi fel: akadt azért egy idő, amikor Koncz Zsuzsa még nem volt Koncz Zsuzsa, csak így hívták. De aztán…
Zöldi Gergely remekül kérdez, az ínycsiklandó, erős felütéstől – lecsó! – úgy jut vissza napjainkig, hogy a beszélgetésekből nem csupán egy műfaj magánélete, hanem két (vagy több) történelmi korszak is kirajzolódik. Zöldi 1968-ban – jó kis év volt! – született, egy másik nemzedék képviselőjeként érdeklődik sok mindenről, amit koránál fogva nem élt át. Kíváncsi lennék, hogy mennyire igazodik el utólag a Kádár-korszak szövevényes dramaturgiájában, például érthető-e számára, hogy az elvtársak nem csupán az 1973-as Jelbeszédet tiltották be, hanem A walesi bárdoktól is féltek, ami számomra (viszonylag) ép ésszel máig felfoghatatlan. Nem mintha az felfogható lenne, hogy az urak médiumai ugyanúgy félnek a Koncz- és Bródy-daloktól, mint ők… Az egyetlen, amiben bízhatunk errefelé, változatlanul a lecsó.