Festőművész, író, akivel az otthonában éppen egy olyan napon beszélgettünk, amikor bezárt a kiállítása a Stefánia Palotában, és az utolsó javításokat végezte a júniusi Ünnepi Könyvhétre megjelenő új kötetén. Beszélgetésünk hátterét a festőművész napfényben fürdő képei adták.
Dézsy-Vészabó Noémivel beszélgettünk.
Önt festőművészként ismertük meg, de többkötetes író is. Novelláskötete Szeretni egyszer bolondulásig címmel a közelmúltban jelent meg. Ismert emberek, barátok bízták önre szerelmi titkaikat. Ön szerint miért?
D.-V. N.: A sokadik történetmesélő mondta ki a lényeget. Amikor elkezdte mesélni a történetét, megkérdeztem, miért mondod ezt el nekem? Miért jó neked meggyónni? Azt válaszolta, azért, mert szétfeszíti a lelket a titok. Azért, mert a fájdalmat ki kell mondani. A megosztott öröm megsokszorozódik, a megosztott bánat feleződik. Évekig írtam egy magazinnak címlapinterjúkat, éreztem, hogy van valami sugallat a beszélő és köztem. Ennek a törékeny gyönyörűségnek a következménye, hogy a baráti beszélgetésekből végül egy kötetre való hiteles interjú született. Hús-vér emberek valódi történetei.
Hány novella került a kötetbe?
D.-V. N.: Huszonegy történet került bele, de végeláthatatlanul lehetne írni. Amióta megjelent a kötet, többen felhívtak, hogy ők is elmondanák a történetüket. Azért örülnének, hogyha megírnám – persze név és foglalkozás nélkül –, mert olyan titkot őriznek, amelytől szabadulni szeretnének, viszont senkiben nem bíznak meg.
Milyenek a visszajelzések?
D.-V. N.: Számos visszajelzést kaptam már. A könyv sikerének titka bizonyára az, hogy a sztorikban mindenki kicsit magára ismer. Ezek a novellák nem rózsaszín hollywoodi mesék. A legtöbb történet nem happy enddel végződik. Ez maga az élet.
Szeretné folytatni ezeket a történeteket?
D. V. N.: A téma az utcán a hever, és ez a témakör jóformán kimeríthetetlen. Megérne egy kötetet a társkeresők világa, de lehetne egy külön novellagyűjteményben foglalkozni a negyvenes-ötvenes korosztállyal, ahol sok elvált férfi és nő a félelmei miatt nem mer új kapcsolatba kezdeni. A kiadóm is nyitott a folytatásra, akárcsak én.
|
Most min dolgozik?
D.-V. N.: Egy különös, ezotériába hajló, furcsa lélektani utazáson, amit hamarosan befejezek, és a júniusi Ünnepi Könyvhéten fog megjelenni. Röviden úgy fogalmazhatnék, meghívom az olvasót, igyunk egy finom teát, és mesélek neki a szerelemről, az elfogadásról, elengedésről. A szerelem mindenhol ott van az életünkben, és én szerelempárti vagyok. Elmesélem, milyen volt, amikor rettenetesen zakatolt a szívem, meg akartam halni egy kapcsolat végén, aztán rájöttem, mégis milyen jó, hogy találkoztunk, és az is jó, hogy elengedtük egymást, mert rá tudtam lépni egy olyan útra, amelyen megtaláltam az igazit. Apró lámpásokat gyújtok, és akinek van kedve, elindul velem ezen az ösvényen. Ötven év munkája van ebben a könyvben. Az ember olyan, mint egy serleg, begyűjt minden tudást, csillagmilliárdokat, az évszakok illatát, és aztán kikívánkozik belőle. Ki kell, hogy írja magából. Szeretném, ha az olvasók magukra ismernének a szereplőkben, és a könyv segítene nekik a helyes utat megtalálni. Sokan írtak már erről a témáról, a szakértők által írt kötetek száma magas, de azt hiszem, festő még nem írt ebben a témában. A könyv munkacíme Titok, nem titok.
Kő Pál, Kossuth-díjas szobrászművész azt írta önről: „Vészabó Noémi fényből, színből és szeretetből festi, rajzolja, építi képeit.” Hogy dolgozik, amikor fest?
D.-V. N.: Annyi minden megérint, és olyan sokszor vagyok része ennek a gyönyörű lelki alkímiának, ahogy ott a fehér vászon, kapok egy jelet, és a csodás folyamat végén megszületik egy kép. Hálatelt szívvel gondolok arra, hogy ilyen szép feladatom van az életben. Úgy gondolom, hogy a festők és az írók hidak a lét és az örökkévalóság között. Egy másik dimenzióból hívjuk át az üzeneteket, majd átengedjük magunkon. Számomra nagyon fontos a szépség, mindig vonzott. Kedvenc korom az ókor, ott a szépség örök princípium. A szépség örökkévaló, például Nefertiti arca akkor is szép volt és most is szép.
Mai világunk nem éppen szépség- és derűpárti, ön hogy képes megőrizni magában a derűt?
D.-V. N.: Nem véletlenül most hirdetem – hiszen most nagyon nagy szükség van rá –, hogy harmónia és szépség nélkül nem lehet élni. Napjainkban nagyon sokan érzik elhagyatottnak, magányosnak magukat, keresik a kiutat, de csak ürességet találnak. Pedig ahogy Kafka mondja, el sem kell hagynunk a szobánkat, elég, ha az asztalnál ülve várunk csendben, és a világ felkínálja magát. A mai világ embere mindig kívül keres, nem belül, és azt sem szereti, ha munkát kell fektetni valamibe. Van egy rossz hírem, munka nélkül nem megy.
Most bezárt kiállításának képei között jelentős számban voltak a természetet ábrázoló képek, festőként mi foglakoztatja mostanában?
D.-V. N.: Festőként hosszú utat jártam be, a fotórealizmustól a nem valóságoshoz, a nem e világihoz, a misztikushoz jutottam el, és megtaláltam benne magam. Sok vágyam és elképzelésem van. Szeretnék minél több jó képet festeni, jókat írni. A festmények már itt kopogtatnak az ajtómon. Azt is tudom már, milyen lesz a következő hollóházi kollekcióm. Élvezem ezt a gyönyörűséges munkát is, intenzív porcelánkészletet tervezek. A vörös-fekete és kék-zöld színvilág után most a sárga-fekete-arany színvilágban gondolkodom. Ady szavaival, nehéz új időknek új dalaival szólni, de mindig meg kell újulni, úgyhogy meg kell próbálni.
|
vissza
vissza a lap tetejére
