Van egy érdekes pszichológiai kísérlet. Óvodásokat kérnek meg, hogy két körülbelül egyformán szép, színes matrica közül válasszák ki az egyiket. Megtörténik. Utána újabb választásra kerül sor, de úgy, hogy a két matrica közül az egyik az előző köri vesztes. A gyerekek szinte kivétel nélkül a
másikat választják, és, persze, meg is van a magyarázat: a másik matrica egyszer már alulmaradt, egyszer már nem tetszett, semmi okom nincs rá, hogy másodjára őt szeressem.
Azt hinné az ember, hogy az ilyen jellegű választás már nagyon fejlett gondolkodást igényel, de sajnos nem. A kísérletet elpróbálták csuklyásmajmokkal is, természetesen ők nem matricát kaptak, hanem két különböző színű cukorkából kellett a szimpatikusabbat kiválasztani. A második körben aztán a vesztes cukorka mellé egy másikat tettek, és lám, a csuklyásmajmok éppolyan bölcsek voltak, mint az ifjú emberek, az esetek elsöprően nagy százalékában az új cukorkát választották, nem az egyszer már ki nem választottat. Hogy ennek mi a pontos oka, azt persze még vizsgálják, de a magyarázata elég egyértelmű. az ember (és ezek szerint a majom) folyamatosan keresi az önigazolást. Ha döntöttem, akkor jól döntöttem, és ha megint abba a helyzetbe kerülnék, megint úgy döntenék. Helyesen.
A félig teli – félig üres palack mintájára ezt is nézhetjük kétféleképpen. Egyrészt azt jelenti, hogy ha egy művészt a közönség megszeretett, akkor annak a művésznek nagyon nagy erőfeszítésekre van szüksége ahhoz, hogy ki tudja ábrándítani magából a rajongóit. A fordított helyzet viszont több mint aggasztó. Akit egyszer már nem szerettek meg, az megszakadhat, akkor sem lesz könnyű dolga, ha át akar kerülni a szeretettek csapatába. Tényleg: hányszor, de hányszor hallja az ember, hogy valaki azt mondja, én ezt a színészt nem szeretem. Nem szereted? De hát honnét tudod, amikor nem mész el az előadására, épp azért, mert nem szereted? Vagy épp fordítva: ezt az énekest én nagyon szeretem. Nyilván ez a választás rabsága, egyszer már elköteleztem magam mellette, egyszer már tetszett, ráadásul most vettem a koncertjére jegyet súlyos ezresekért, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne tetsszen az előadás, mert túl sok dolgot kellene újragondolnom, és közben esetleg elveszíteném az önmagammal való egyetértés boldogságát. |
El lehet képzelni, hogy mindez mennyire szorongatja adott esetben épp a fellépő művészt. Tudja, hogy akik eljöttek, azok már letették mellette a garast, és el is várják tőle, hogy igazolja a régi döntésüket. Ja, ez az a tenor, aki mindig úgy énekel, hogy fehér zsebkendő van a kezében. Micsoda, nincs fehér zsebkendő a kezében? És én őt szerettem annyi éven át? Lehetetlen.
Rabok legyünk, vagy szabadok? Majmok legyünk, vagy emberek? Mintha a kérdést el sem kellene dönteni, mert teljesen mindegy. Az a csoda, hogy vannak, akik még új kalandokra vállalkoznak. Művészként vagy közönségként, szinte mindegy is, csak a vagányság számít.
|
vissza
vissza a lap tetejére
