PM Online | Mozi

„De hát melyik gyerek nem egy szörnyeteg?” – teszik fel a kérdést a film egy pontján, azt a kérdést, ami egyrészt mindenkinek saját/megélt tapasztalata, másrészt a horrorfilmek nagy hányadának kiindulópontja.

Aki szülőként (vagy gyerekként) eltöltött már bizonyos időt köznevelési intézményben, az tudja, nincs olyan kis közösség, amelyben ne lenne egy-egy fura gyerek, akiből simán kinézni, hogy az űrből pottyantották ide azért, hogy adott időpontban beindítsa a világvége fedőnevű akciót. A horrorfilm-történelem is bővelkedik a kis fura karakterekben az Ómen Damienjétől Az ördögűző Reganján át a Looper Esőcsinálójáig.
Kellően fura szerzet Brandon is, nem annyira, mint az Ari Aster-féle Örökségben a Charlie-t alakító Milly Shapiro, de épp eléggé, és még ráadásul zseni is, remekül rajzol, alvajáró és mindezek tetejébe még kamaszodik is. Nem sok ez egy kicsit?
David Yarovesky filmjének alighanem ez a fő kérdése. A gyerekkor, kamaszkor titkai és sérülései tényleg bőven elég anyagot adnak egy horrorfilmhez, pár klasszikus született is ilyen alapállásból. De ezt mintha a rendező is tudná, mintha ez kevés lenne neki. Folyik hát a vér, hogy megkapja a magáét az is, akinek nem elegendőek a szokásos ijesztgető effektek. De kap az arcába a vidék Amerikája is, sőt az amerikai médiavalóság is. Hogy mostanában jól mennek a szuperhősfilmek? Emeljünk át onnan is valamit.
A horror műfajában épp most izgalmas új irányok jelentek meg, az Örökség drámaisága vagy Jordan Peele filmjei a maguk humorával, szürrealizmusával, mélyebb rétegeivel arról tanúskodnak, lehet előrelépni. A Brightburn viszont inkább halmozza az elemeket és rétegeket, de nem tud esztétikai szinten szintetizálni, azaz inkább lesz zavaróan eklektikus, mint valami forradalmian új. Inkább trendieskedni próbál, mintsem átgondoltan újat alkotni. A megengedőbb verzió pedig az, hogy annyi mindenről szeretett volna beszélni a rendező, hogy nem tudta kézben tartani a filmet, de ez Hollywoodban elég ritka baleset szokott lenni.