PM Online | Színház

Amennyire most tudom, szívesen csinálnék olyan színházat, ahol az elmesélt történet tisztán és világosan áll, nem rakódik rá a „mit akar ezzel mondani” és a „hogy jön ez ide” tehertétele. Engem ráadásul nem zavarnak a sztereotípiák, pláne nem

az írekkel kapcsolatosak – örömmel olvasom a történeteiket, hallgatom a dalaikat, amelyek megkapó öniróniával, humorral, fájdalommal és közvetlenséggel beszélnek arról, ami mindannyiunkat szíven üt, és még az se baj, ha főleg esténként és főleg sör mellett.
Nem tudhatok sokat arról, mi játszódik le egy egyedül maradt férfi fejében, ha ötven-hatvan éves. Hogy milyen iszonyatos dolgokba hajszolja bele az embert a félelem, hogy egyedül végzi.
De tudok a számonkérhetőségről, arról a félelemről, hogy az ember érzi, tudja, hogy tartozásokat halmoz fel, hogy a kapott jóért és az adott rosszért is meg kell fizetnie. Nem tudom, mennyit érnek a kudarcaim, a kihagyott lehetőségeim, az elmismásolt feladataim, hogy a körülöttem lévő embereknek mennyire lehettem vagy lehetek hasznára, és főleg hogy mindebből mennyi múlik tényleg rajtam. És kinek kell elszámolnom majd.
Conor McPherson darabjának legizgalmasabb kérdése a gondviselés, a kegyelem problémája. Annak a kijelentése, hogy a gondviselés az a másik ember. Anélkül, hogy tudnánk róla, esetleg anélkül, hogy akarnánk – védhetetlen ócskaságunk elől egymásban találunk menedéket. És ha jön a számonkérés: egymásnak kegyelmezünk meg.
Tizenegy évvel a Bárka Színház-béli ősbemutató után összeszedtem a bátorságom, hogy újra ehhez a darabhoz nyúljak. Tizenegy ilyen év (25 és 36 között) rengeteg idő, a felnőtté válás leckéit, talán azt mondhatom, letudtam mostanra. Mást hallok, mást látok már egy jelenetben.