A Magyar Nemzeti Galéria mind ez idáig példátlan gazdagságban mutatja be a művészettörténet által is mostohán kezelt, Auschwitzba elhurcolt Farkas István életművét. Az eredetileg Wolfner néven született festő a 20. század elején személyesen Mednyánszky Lászlótól tanulta a mesterséget, később Párizsban szívta magába a művészet szabadságának eszmeiségét. Az első világháborúban frontkatonaként szolgált tűzharcosként, mely élmény érettebbé tette expresszionisztikus látásmódját, sőt továbblendítette a szürrealizmus felé. Képeinek hangulata általában szavakkal nehezen megfogalmazható félelmet, fenyegetést sugároz, még egy látszólag békés nyári teraszon magányoskodó fehér asztalka és szék is gonosz benyomást kelt. Visszatérő szimbóluma egy lakatlannak látszó ház, melynek eredete, mint kutatások felderítették, egy olaszországi háborús emléke.
A 170 alkotást felvonultató, átfogó tárlaton a művész munkái mellett Farkas István mestereinek és kortársainak alkotásai is láthatók, illetve tartozik hozzá egy Soá című kamarakiállítás is, mely a 75 évvel ezelőtti vészkorszak áldozatainak állít emléket, színtelenre csupaszítva a valóságot. Ahogyan Pilinszky János mondja a kiállítással azonos című versében: „Kihűlt világ ez, senki földje! / S mint tetejébe hajított / ócskavasak, holtan merednek / reményeink, a csillagok.”
|