Fikarcnyi kétely sincs bennem, hogy ötven év múlva, a háromszázadik születésnapon is fognak az emberek Beethovent hallgatni. Mondhatom azt is, hogy jobban kételkedem az emberiség fennmaradásában, mint Beethovenében, bár ennek így sok értelme nincsen. Csak hát most az a kérdés, hogy mihez kezdjünk az idei évvel, a kétszázötvenedik születésnappal.
Mert nem volt teljesen eseménytelen az elmúlt ötven év sem, kétszáz és kétszázötven között Beethoven elveszítette a csúcspozíciót. Kétszáz évig mondták rendületlenül, hogy ő a legnagyobb, a zene történetének csúcsa, értelme, koronája, aztán szép lassan rájöttek, rájöttünk, hogy ő is egy. Egy, bár nem a sok közül, hanem a kivételesek közül, de vannak még fontos, esetenként fontosabb vagy az adott kort, korunkat jobban kifejező zeneszerzők a világban. Mondhatni, hogy ez lehet egészséges reakció is, hősök helyett a mindennapok hősei lettek a meghatározó figurák, nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy valaki „torkon akarja ragadni a sorsot”, beérjük azokkal, akik nem ragadnak torkon senkit és semmit, csak írják egymás után és egymás alá a kottafejeket, és a végén mégis kiderül, hogy az élet több, nagyobb, mélyebb, mint gondoltuk róla.
Van még időnk, Beethoven születésnapja decemberben lesz, hogy pontosan mikor, már az is meglehetősen ködös, mert csak azt írták föl, hogy december 17-én keresztelték meg, ezért úgy gondoljuk, hogy az előtte való napon született, de ez egyáltalán nem biztos. Hogy a kép még homályosabb legyen, maga Beethoven élete végéig két évvel fiatalabbnak hitte magát, mert az apja, aki csodagyerekként akarta őt mutogatni, szélhámoskodott a születési évvel, hátha nagyobb csoda egy nyolcéves Beethoven, mint egy tízéves. Mi azóta tudjuk, hogy az ötvenévesnél nagyobb csoda nincsen. Mindenesetre most, az év elején egy amerikai zenetudós, Andrea Moore azzal a javaslattal állt elő, hogy a harmadfélszázadik születésnapra be kellene tiltani Beethoven zenéjét. Valahányszor az ő valamelyik művét tűzik műsorra, Beethoven helyett egy élő komponista művét kell előadni.
Nyilván az egész kivitelezhetetlen, nem is azért állt elő vele az ötletgazda, hogy ebből valóság legyen, csak egy picit meg kívánta borsozni az olvasók, zenebarátok és a zenéből élők orra alját. Sikerült is, érkeztek a józan és még józanabb olvasói levelek, zenészektől, akik Beethovennel sem tudják megtölteni a koncerttermeket, de ismeretlen komponistákkal aztán végképp nem, szervezőktől, hogy a közönséget nem szabad becsapni, és a zenebarátoktól, akik Beethovenre vágynak, és nem Olga Neuwirth műveire. A provokáció sikerült. |
Pedig ez talán több is, mint provokáció, hiszen arra hívja föl a figyelmet, hogy Beethoven maga szinte kizárólag kortárs zenei környezetben élt. Azt sajnos nem lehet mondani, hogy ezt hallgatta, hiszen nem hallotta a zenét, de a mai alapkomponisták műveinek a többségéről tudomása sem lehetett, nem létezett még Bach-összkiadás, nem játszottak Händelt vagy Vivaldit, Mozart is kezdett kimenni a divatból. Beethoven zenéjének épp az adta az erejét, hogy be volt ágyazódva a történelembe, a napóleoni háborúkba, a köz- és magánmítoszokba. Onnét rugaszkodott el ez a zene, ahogy ma is el szokták mesélni, hogy az Eroica-szimfónia borítólapja miért van átszakadva. Az már más kérdés, hogy ez a rugaszkodás olyan jól sikerült, hogy máig tart, Beethoven ott repül az égen, mint valami üstökös. Szeretjük. De azt is tudjuk, hogy a halottakat könnyebb szeretni, mint az élőket.
|
vissza
vissza a lap tetejére
