PM Online | Könyv

Érett, rendkívül erős első kötettel jelentkezett Harag Anita, aki a Petri György-díj után az egy-egy hónapos berlini és stuttgarti meghívással járó Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat is elnyerte. Könyvében tizenhárom rövid novella olvasható, legtöbbjükben valaki, gyakran egy gyerek, egyes
szám első személyben beszél a hétköznapjairól, amik a mi hétköznapjaink is. Az idősebb pályatárs Tóth Krisztina szerint írásainak „egyik legjellemzőbb vonása … a lendületes, merész tömörítés. Nincs semmi felvezetés, bedobja az olvasót a történetbe, és nemigen ad támpontokat.” De nem tévedünk el, sőt jobban eligazodhatunk azokban a bizonyos hétköznapokban.

Ez ugyan az első köteted, de aligha a legelső írásaid vannak benne…
H. A.: Tizenhárom éves korom óta írok – idén, 2020-ban töltöm be a harminckettőt. Mint sokan, én is azonnal regényt akartam papírra vetni. Mi mást is akarhatna egy kamaszlány? Lehetne persze mondani, hogy verseket, de volt bennem valami ódzkodás a lírától, nem tudom, miért. A legtöbb vers, amit az iskolában olvastunk, a szerelemről szólt, és én nagyon nem akartam szerelmes lenni. A regény borzasztó rossz lett, viszont kialakult, hogy naponta leüljek az asztalhoz és körmöljek egy nagy kék spirálfüzetbe.

Hogy született meg a kötet?
H. A.: Egy idő után azt láttam, hogy az írásaim felelgetnek egymásnak, hasonló a hangulatuk. Nagyon szeretek tárcanovellákat is írni, ezek az ÉS-ben, a kulter.hu-n és a Jelenkor online-on jelentek meg, de nem illettek a kötetbe. Lassan kialakult a sorrend, kialakult, melyik lesz az első – az Ásványvíz –, melyik az utolsó – a Családi anamnézis. 2017-ben a Független Mentorhálózat keretében Szolláth Dávidnak lettem a mentoráltja, ami azért is volt jó, mert máshogy lát egy író és máshogy egy kritikus, szerkesztő. Dávid sok olvasnivalót ajánlott, Mészöly, Nádas műveit például. Az összeállított kézirat alapján elnyertem a Petri György-díjat, így a kéziratból könyv lehetett a Magvető Kiadónál.

Miért épp az a novellák sorrendje, ami?
H. A.: Sokáig variáltam a sorrendet, nehéz volt megtalálni a megfelelő ritmust. Azt akartam, hogy az első és az utolsó helyen, tehát a kiemelt pozícióban lévő novellák képet adjanak arról, mi várható a többi szövegben – egy elbeszéléskötetet nem feltétlenül lineárisan olvasnak, talán éppen az utolsóval kezdik.

A generációk közti ellentét, a konfliktus a szülők és a nagyszülők nemzedékével neked és a veled nagyjából egykorúaknak alapélménye?
H. A.: A mai húszas-harmincasoknak az. Még közel a gyerekkor idillje, amikor sokan a nagyszülőknél nyaraltunk. Később, mikor már felnőttként megy látogatóba hozzájuk az ember, más szemmel kezdi el nézni őket, észreveszi, mennyire máshogy viszonyulnak az élethez, mint ő. Mást várnak el tőle, mint mi ő saját magától, mást tartanak jónak. Nekem nyomasztó emlékem, hogy a húszas éveim elejétől fogva kérdezgették, mikor megyek férjhez.

Sok szorongás, félelem van a novelláidban. Nekem arról szólnak, hogy egy látszólag teljesen hétköznapi helyzet mennyire szörnyű lehet. A szereplőid nem boldogok és nem boldogtalanok. Élnek. De nagyon messze vannak egy kiegyensúlyozott, harmonikus élettől.
H. A.: Szerintem sokan élnek így. Éljük a mindennapi életünket, tele hétköznapi eseményekkel, semmi különös nem történik, de háttérzeneként ott vannak a traumáink, a szorongásaink, a félelmeink, amik külső szemlélő számára nem is feltétlenül észrevehetőek.

Nagyon gyakori, hogy a novellában valaki egyes szám első személyben beszél.
H. A.: Az énelbeszéléseknél az a nehéz, hogy meg kell találni azt a hangot, azt a beszédmódot, ahogy az adott karakter megszólal. Azt tudhatja csak a világból, amit ő lát belőle. Engem ezekben a novellákban az érdekelt, hogy egy-egy szereplő hogyan beszéli el, ami körülötte történik vagy éppen nem történik. Például hogyan beszél egy szorongó, kényszeres figura? Az ő nézőpontjából lehet a szorongást a legjobban érzékeltetni.