Interjú
A digitális technika szabaddá tesz
2021-06. szám / Nagy Klaudia
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) hívta életre a Nemzeti Szalon kiállítássorozatot, hogy időről időre megbízható körképet nyújtson a vizuális művészetek legkülönbözőbb területén született jelentős hazai alkotásokról. Az építészeti, népművészeti, ipar- és tervezőművészeti, valamint
a tavalyi képzőművészeti szalon után ismét a fotográfusokon a sor. A fény képei – II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon 790 alkotáson keresztül mutatja be, hogyan látták a világot, mi foglalkoztatta a fotóművészeket az elmúlt 5 évben. A tárlat az újranyitás után szeptember 26-ig látogatható a Műcsarnokban. A kiállítás kurátorával, Haris László Balogh Rudolf-díjas fotóművésszel, Érdemes Művésszel, az MMA rendes tagjával a digitális technika térhódításáról, a műfaji sokszínűség fontosságáról beszélgettünk.
A II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon egyik kurátorának lenni szép, ugyanakkor hatalmas és összetett feladat. Egyből igent mondott a felkérésre?
H. L.: Sokáig gondolkoztam rajta, nem mondtam egyből igent. Megkérdeztem az igazgató urat, Szegő Györgyöt, hogy miért éppen rám gondolt, mikor felkért a szalon kurátorának, hiszen én egy aktív alkotóművész vagyok, aki leginkább a saját munkájával foglalkozik. Azt mondta, hogy azért gondolt rám, mert én mindenkivel tudok beszélni. Szíven ütött, hogy manapság ennyire ritka az olyan ember, aki más szekértáborban üldögélő kollégákkal is meg tudja értetni magát, de nekem sikerült.
Ezt bizonyítja az is, hogy ezúttal 208 alkotó fogadta el a meghívást, ami jóval több, mint 5 évvel ezelőtt.
H. L.: Ez nem csak az én munkámnak köszönhető. Az előző szalon óta eltelt öt év, tőlem függetlenül is nagyon sokat változott a Műcsarnok elismertsége és elfogadása a művésztársadalomban. Most többen mondtak igent a meghívásra, mert jelentősen megnőtt a Műcsarnok presztízse.
Milyen szempontok alapján szerveznek meg egy szalon típusú kiállítást?
H. L.: Bán András művészettörténésszel ketten voltunk kurátorok, a munkánk pedig először az alkotók meghívására korlátozódott. Később megvalósult az az elképzelésünk is, hogy a szalon akkor igazi szalon, ha a meghívott művész a saját művét hozza a kiállításra, amit ő az utóbbi öt évben készített legfontosabb munkájának tart. A szalon típusú kiállítás egy művészeti seregszemle, ahol összegyűlnek az alkotók, és bemutatják a szakma és a nagyközönség számára, mivel foglalkoztak az utóbbi időkben.
Fontos tényező, hogy minden korosztály képviselteti magát.
H. L.: A legidősebb kiállító 94 éves, a legfiatalabb pedig a húszas éveinek elején jár. Feltűnő a fiatal korosztály erős jelenléte, munkájuk színvonalának jelentős emelkedése a szalonon. De ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy jönnek a fiatalok, és az idősebb kollégák mellett ők is meg akarják találni a saját helyüket. | hirdetés
 |
|
Máté Bence természetfotós Csendélet című alkotása egyik személyes kedvencem, ahogy egy víziló sétál a csillagos éjszakában. Az is fontos céljuk volt, hogy olyan műfajok is teret kapjanak, amik eddig nem kaptak elég lehetőséget?
H. L.: A magyar fotográfusok egy része – közöttük komoly művészek is vannak – a természetfotót nem tartja igazán fotóművészetnek, mert úgy gondolják, csak technikai tudást igényel. Az igaz, hogy a természetfotóban különlegesen fontos a technika, de attól még ugyanúgy lehet művészi a kompozíció, ezért van kiemelt helyen Máté Bence és Zsila Sándor természetfotója. Fontos szándékunk, hogy fel akarunk zárkózni a nemzetközi mezőnyhöz, a Magyarországon élő és dolgozó fotográfusok közül pedig Máté Bencét ismerik a legjobban a világon, például New Yorkban, Tokióban és Dél-Afrikában. Neki mindenképpen ott a helye a szalonban.
A digitális technika előretörésével mindenkinek a zsebében ott lapul egy mobiltelefon, amivel kedvére készíthet képeket. Mennyire veszélyezteti ez a fotográfia presztízsét?
H. L.: Naponta a világon milliószámra készülnek képek mobiltelefonnal, többségük nem művészi munka, de ez nem is baj. Ha sokan elsajátítják egy művészeti ág technikáját, az nem rontja a presztízsét, hanem inkább emeli. Az általános elfogadás szerint a költészet a kultúrában világszerte a legelőkelőbb művészeti ágak közé tartozik, holott technikáját ma a világon szinte mindenki alapfokon műveli, mert csak tudni kell írni, olvasni. Sőt, a népművészet gyöngyszemeiből azt is látjuk, hogy olyanok is produkálnak világszintű költészeti művet, akik valószínűleg írni, olvasni sem tudtak, csak beszélni. A fotográfiánál is ugyanígy van, a telefonokkal mindenki tud fényképet készíteni, ami nem hátráltatja, inkább szabaddá teszi a műfaj előtt az érvényesülést. Rossz elgondolni, hogy a világ számára hány Yehudi Menuhin szintű zseniális hegedűművész veszett el csupán azért, mert olyan körülmények között élt, hogy nem tanították meg hegedülni a szülei. Ez a költészetben és a fotográfiában nem fordulhat elő. Mindenki készít képet, aztán kiderül, hogy ki az, aki egy bizonyos színvonal felett tudja művelni a szakmát.
Milyen arányban találhatók digitális és analóg technikával készült művek a kiállításon?
H. L.: Vannak 80-100 évvel ezelőtti kézműves technikával létrehozott művek is, de túlnyomórészt digitális technikával készült képek láthatók. Óvakodnék attól a kijelentéstől, hogy a digitális képek jobb minőségűek, mivel a minőség technikától független.
Évről évre egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a szalonok. Mit gondol, miért?
H. L.: Valószínűleg azért, mert műfaji sokszínűség jellemzi. Aki érdeklődik a művészeti ág iránt, jelen esetben a fotóművészet iránt, biztos megtalálja a saját ízlésének, a saját elképzeléseinek megfelelő alkotót és képet. Remélem, idén is nagy közönségsikere lesz.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
