Interjú
„Esetleges és törékeny a valóságképünk”
2021-10. szám / Nagy Klaudia
Gerhard Richter kétségtelenül a legnagyobb élő képzőművészek egyike. Egy meghatározott stílusba sem lehet besorolni, festői nyelvezete rendkívül sokrétű, otthonosan mozog a figurális és az absztrakt festészetben is, de készített portrékat, tájképeket, csendéleteket is.
Az állandóan megújuló, drezdai születésű Mester a digitális technikát is remekül a képzőművészet szerves részévé tudja varázsolni. Bár Richter nemrég bejelentette, hogy befejezi a festést, pályáját lezártnak tekinti, a budapesti tárlatra több rajzot is készített. A Magyar Nemzeti Galéria Valós látszat című kiállításáról Bódi Kinga kurátort, művészettörténészt kérdeztük.
Hány alkotás került kiállításra és honnan érkeztek?
B. K.: A Szépművészeti Múzeum 2012-ben indította el a második világháború utáni német művészet ikonikus alakjainak bemutató sorozatát: Günther Uecker, Jörg Immendorff és Georg Baselitz után a negyedik állomás a Gerhard Richter-kiállítás. Darabszámra több száz műről beszélünk, hiszen több átfogó sorozat is látható a kiállításon, sok mű Richter műterméből érkezett, illetve fő partnerünk, a drezdai Gerhard Richter Archiv gyűjteménye is jelentős műtárgyakat bocsátott rendelkezésünkre. Az alkotások nagy része 20 európai magán-, illetve közgyűjteményből, egy mű pedig a budapesti Ludwig Múzeumból származik. Ezeknek az együttműködéseknek köszönhetően a 60 éves életmű minden periódusát le tudtuk fedni, amellyel tényleg átfogó képet tudunk adni Gerhard Richter összetett művészetéről.
A kiállítás a Valós látszat címet kapta, ebből sejthető, hogy a központi téma Richter valósághoz fűződő egyedi viszonya.
B. K.: Ez a cím elég hamar megszületett, ami Richternek is nagyon tetszik. A 60-as években úgy fogalmazott, hogy a valósághoz való viszonyát csak olyan jelzőkkel tudja leírni, mint a töredezettség, a homályosság, a fragmentáltság, részlegesség, ezzel is jelezve, hogy a valóságokhoz való viszonya mennyire esetleges. A valóság relatív, hiszen mindannyian a saját percepciónk rabjai vagyunk. Azért is ezt választottuk témának, mert Richter sok kulturális, politikai, ideológiai, geopolitikai rendszert élt meg, többször változott körülötte a valóság. A Weimari Köztársaság utolsó éveiben született, a náci Németországban nőtt fel, majd 1945 után megint egy új rendszer következett, a kommunista NDK. 1961-ben még a berlini fal megépülése előtt úgy döntött, elhagyja az NDK-t, és új életet kezd a kapitalista Nyugat-Németországban. Amikor 1989-ben Németország újraegyesült, megint egy új geopolitikai rendszer jött létre. Richter eltolja magától a valóságot és látszatnak tekinti, hiszen annyira esetleges és törékeny a valóságképünk.
Mi volt az a rendezési elv, amely szerint csoportosították a képeket?
B. K.: Richter közel 90 évesen is meg tud újulni, ezért nem lineáris fejlődésben kell gondolkodni az életművét illetően. Erre reflektál ő maga is, nem hisz az abszolút képben, szerinte sokkal inkább nekifutások, próbálkozások, szerteágazások, elbukások, újrakezdések léteznek, ezt szerettük volna a kiállításon visszaadni úgy, hogy az időbeliséget összezavartuk. Például a legfrissebb munkákkal kezdjük, utána a korai periódusára fókuszálunk, majd különböző termekben tematikus csoportok következnek, ahol egymás mellé kerülnek a különböző évtizedekben készült munkái. Nem a kronológia a rendező elv, hanem azokat a főbb kérdéseket választottuk egy-egy terem központi témájának, amelyek az adott időszakban vagy akár visszatérően foglalkoztatták Richtert. | hirdetés
 |
|
Milyen témák érdekelték a legjobban?
B. K.: A festészet nyelvén beszél súlyos társadalmi kérdésekről, a német identitásról. A második világháború utáni németként hogyan lehetett újrakezdeni, a német identitással azonosulni, hogyan élte meg gyerekként a háború borzalmait. Drezda bombázását közvetlenül átélte, a két nagybátyja a fronton halt meg, szeretett nagynénje, akitől a művészeti irányultságot és affinitást örökölte, 1945-ben a nácik eutanázia programjának áldozata lett. A 1972-es Velencei Biennáléra készített 48 portré című nagy installációja a mintaképek hiányáról szól, az elvesztett előképekről és igazodási pontokról, amik a német társadalmat az akkori évtizedekben jellemezték.
Miért váltanak ki ekkora hatást a nagy német generáció tagjai, mint Gerhard Richter, Georg Baselitz és Jörg Immendorff?
B. K.: Mindegyiket a hitelesség, a kitartás és a festészet melletti maximális elköteleződés jellemzi. Egy olyan korban hoztak létre komoly festészeti életművet, amikor sokszor halottnak nyilvánítottuk a festészetet, hiszen a 60-as, 70-es évek inkább a konceptuális művészetről szóltak, a videóművészetről és az installációkról. Akik ebben az időben festettek, pláne figurális képeket, sokszor megkapták a retrográd jelzőt, mert ezt már meghaladottnak tekintettük. A festészet ezzel szemben folyton bizonyítja, hogy hiába temetjük, mégiscsak az olaj és a vászon adta elementáris erő az, ami elképesztő hatást tud gyakorolni az emberekre. Ennek a generációnak – többek között – ebben rejlik az ereje.
Kísérőelemekkel is készülnek, amelyek kiegészítik a tárlatot?
B. K.: A Gerhard Richter, a festő című dokumentumfilm bepillantást enged Richter műtermébe, az alkotófolyamatba, hogy mennyit küzd egy üres vászonnal, milyen hosszú folyamat, mire elkészül egy kép. A dokumentumfilm során a Mester személyiségéről sokat megtudhatunk: visszahúzódó, közben játékos, vicces, mégis kritikus, önironikus. Mindent megkérdőjelez, akár saját magát és a festészetét is. A kiállítás másik kísérő eleme Benjamin Katz világhírű fotográfus 60 fotója, amelyek Richterről készültek. Szervezünk előadásokat, rendhagyó tárlatvezetéseket kortárs magyar képzőművészekkel, mert az is fontos, hogy egy kortárs magyar művész mit lát Richter képeiben. Rengeteg programmal szeretnénk bemutatni az életmű társadalmi hátterét.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
